EGY SZÍNÉSZ HAVEROM azt mondta a tavasszal, hogy minek görcsöltem rá a novellák és regények írására, „amikor abból nincs lóvé” (idézet Tőle), miért nem írok drámát, hisz színpadon töltöttem el az életem nagy részét, és ha átveszi valamelyik színház, pláne ha évekig műsoron tartja, akkor dől a lé. Így kezdődött az a korszakom, hogy véres történeteket kezdtem írni, és kieresztettem azokat az emberek közé. Értem ezen, hogy már azon a héten írtam egy hátborzongató thrillert – dráma formában, és el is küldtem az éppen aktuális drámapályázatra (két hét múlva teszik közzé a nyerteseket). Utána pedig még egyet, szelídebbet. Aztán nemrég egy MÁSIK színész haverom, aki ismeretében volt a fentieknek megkért, küldjem neki neten el ezt a két drámámat. Szeretné elolvasni. Elküldtem, javasolva, hogy nyomtassa ki mindkettőt, mert profi íróktól tudom, hogy minden szöveg másként mutatja meg az értékét képernyőn, és másképp papíron – az utóbbi hátrányára. Ami képernyőn még igaz, annak kinyomtatva néha lebukik a hamissága. És olvasni is könnyebb úgy. Mire ő egy hét múlva azt válaszolta, hogy elolvasta, és szakmailag magasra értékeli, de: mindkét darab „rólam szól”. Mire én azt válaszoltam neki, hogy: Minden írásmű a szerzőjéről IS szól, így hát ez a két dráma rólam IS szól. Úgy mondanám, hogy mindkettőben BENNE VAGYOK. Mégpedig elég erősen. Ahogy a színész is benne van minden szerepében, hisz ha téged (írtam neki) néz valaki a színpadon, akkor TÉGED lát, és hiába mondod Te odafönt, hogy „Színház az egész világ”, vagy, hogy „Lenni, vagy nem lenni” azt akkor is azt Te mondod, tehát ezek a mondatok RÓLAD SZÓLNAK. Amikor te Raszkolnyikovot játszottad (ezzel még nem árultam el, hogy ki az illető; nagyon régen játszotta), akkor a Bűn és bűnhődés rólad szólt, a te vélt, vagy valós bűneidről. Hisz amikor néztem, s te a szereped szerint bemutatkoztál Porfirij vizsgálóbírónak, hogy „Raszkolnyikov vagyok”, én magamban azt mondtam évődve, „dehogy vagy az, hisz te az én X.Y. barátom vagy.” Minden író önmagát is beleviszi a figurákba; saját vérével táplálja a szörnyetegeit, pontosan annyira, ahogy a színész. De nem a saját életemről szól – ez a nagy különbség – nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam, ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mondhatnám. Csupán az volt a törekvésem, hogy ha már megadatott nekem ama előny a többi íróval szemben, hogy 35 évig színpadon voltam, akkor a drámáimban belülről is ábrázolom a színház működését, és úgy írom meg, hogy a szereplőim többnyire színpadi emberek legyenek. Ennyi van bennük, belőlem. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni az emberi szituációk mélyére, abba a mélyen fekvő forró rétegbe, ami már NEM A SAJÁTOM, HISZ ÁTADOM AZ OLVASÓKNAK ÉS A NÉZŐKNEK. nfl
