ÚJVIDÉKRE SZERZŐDÉSEM évében ismerkedtem meg vele. Abban az időben még nem voltak azok a fentről jövő diktátumok, amiben meghatároznák, hogy miként piszi megnevezni bizonyos kisebbségeket, ahogy ezt ma elvárják (kivéve persze a vadászok becsmérlését, mert azokat engedélyezett „állatgyilkosoknak” bélyegezni). Tehát én Effet nyugodtan hívhattam „Néger barátomnak”, ő meg engem White Hunter néven szólított, ami azon a vidéken, ahol ő felnőtt, egy létező elnevezése volt a fehér vadászoknak. Tanzániából került az orvosira, a szomszédban bérelt lakást, és néha a Dominóban is összefutottunk 1-2 sörre. Együtt néztük meg Formantól a Hairt, és különösen az a rész tetszett nekünk, amikor Berger felgyújtja a katonai behívót. Ilyen értelemben már rám is szemet vetett a gyilkolás tanintézete, a Jugoszláv Néphadsereg, úgyhogy örömest vettem rész abban a performanszban, amit most mindjárt el is mesélek. Ő ugyanis szeretett festeni, de ahhoz nem használt színeket, csak a fehér vászonra húzott tussal fekete sávokat, sokat egymás után, közelről nem is lehetett kivenni, hogy mit akarnak ábrázolni azok a fehéren-fekete sávok, de ha hátrább léptél 2 méterrel, abból a kuszaságból előbújt 1 zebra. De nem az, amin átkelni kell az úttesten, hanem az a frankó, afrikai lószerű állat, mégpedig 3 dimenzióban, mert Ő úgy forgatta az ecsetet, hogy a térhatás is érvényesülhetett. Aztán amikor elvitte a galériába, kiröhögték, hogy Vasarely már 1938-ban megalkotta a geometrikus absztrakció alapművét, a Zebrákat, márpedig Ő esküvel állította, hogy soha nem hallott még Vasarelyről, és nagyon pipa lett, és azt mondta, hogy jó, ha nektek nem kell az én 3dimeziós zebrám, festek nektek olyant, ami majd tetszik, de abban nem lesz köszönet. És már másnap festett 1 patakból ivó szarvast, a fák között még a hold is bekukkantott a képre. Együtt vittük el abba a galériába, ahol örömest átvették, és bíztatták Effet, hogy máskor is ilyent fessen, mert ez eladható, de az ő zebrái a kutyának sem kellenek. És alig hogy kiértünk a galériából, Eff elővette a Zippo öngyújtóját, és felgyújtotta a képért kapott pénzt. Az egész, valójában szimbolikus cselekedet volt, ahogy szimbolikus maga a bankjegy is, aminek névértékét aranyban őrzi a kibocsátó bank trezorja. Ő úgy vélte, ha az ember hitelesen és őszintén lázad a kommersz művészet ellen, nem szükséges felgyújtani a giccseket árusító galériákat (aminek, lássuk be, lett volna némi romantikus bája), elég felgyújtani a giccsért kapott pénzt. S mivel a pénzverés állami monopólium (bizonyos korokban s helyeken az emberverés is) szimbolikus módon a pénz felgyújtásával a giccsmonopólium hatalmát is le lehet győzni, és mindenféle hatalommal – még a pénz hatalmával is – szembe lehet szegülni. És azzal a performansszal örökre szakított is a művészettel, és miután elvégezte az újvidéki orvosi egyetemet, visszament a hazájába, Tanzániába. Azóta nem tudok róla semmit, pedig jó srác volt ez az afroafrikai (ugye most már piszi vagyok). nfl
