AZ A MÁSIK IGAZGATÓ PEDIG sovány volt. Hívatott, s ahogy beléptem az irodájába, az íróasztalfiókjából elővett 1 szalámis szendvicset, beleharapott, s bő nyállal rágni kezdte. „Nem vagy nyitott a társulat irányába”, mondta csámcsogó nyomatékkal, és a TÁRSULAT szónál morzsa fröccsent ki a szájából. „Nincs benned kezdeményező-készség a beilleszkedésre, igaz? – és rögtön válaszolt a maga feltette kérdésre – persze hogy nincs! Remélem, nem akarsz nekem ellentmondani, vagy igen?” Darabig hallgattam, majd azt válaszoltam, hogy „Nem, igazgató úr, nem mondok ellent”, s megráztam a fejem, és kicsit valóban alávaló manusnak tartottam magam, hogy nem vagyok nyitott a társulat irányában, nincs bennem kezdeményező-készség- - - és mert valóban kísértésbe estem, hogy ellentmondjak az igazgatónak.
–Derogál neked a társulat? – kérdezte, miközben a szendvicsével szemezett. – Soha nem látlak mosolyogni.
–Nem derogál. Csak annyi, hogy szeretem a magányt.
–(Harap a szendvicsből) Te egy boldogtalan, fegyelmezetlen, fiatal korod ellenére kiábrándult, alkalmazkodásra képtelen pasas vagy! – És úgy csapta fel a fejét, mint a zongoraművész valami jól sikerült futam után. – És látom, hogy téged tudat alatt undorít a képmutatás!
–Nem, igazgató úr. Nem tudat alatt.
–Akkor mért nem választasz civil pályát? Nem tudtad, hogy ez erről szól: képet mutatni! Két álarc, az egyik fekete, és lefelé görbül a maszk szája, a másik fehér, és fölfelé görbül – és el is játszotta: előbb lefelé görbült a szája, aztán fölfelé. – Szerintem te kicsit őrült vagy, hogy nem akarsz olyan lenni, mint mások.
–Igen, lehet. És szinte megborzongat ez a patetikus szó, hogy őrült. Mert mi más lehet, mint őrültség, hogy megütközöm olyan dolgokon, amelyek mások számára egészen elfogadottak. Igen, parázna vágyat érzek magamban, hogy ne olyan legyek, mint mások.
Az igazgató erre sokáig hallgatott, közben forgatta a szendvicset: hol vastagabb a szalámi. Közben-közben fölnézett rám, ahogy zsákmányáról az oroszlán (de ez a hasonlat csak most jutott eszembe, annak idején még nem jártam Afrikában, s nem társítottam e látványhoz a képet). Aztán mohón befalta a maradék szendvicsét, miközben végig engem nézett, én meg csak ültem ott szenvtelen arccal, és vártam, hogy mi lesz. Amikor az utolsó falatot is lenyelte, 1 szalvétában megtörölte a kezét, s azt mondta halkan, hogy szerinte én nem kapok elég szeretetet, és ha akarom, majd ő szeret engem. És azt is mondta, tudja, hogy azért lettem ilyen különc, mert engem gyerekkoromban apám nadrágszíjjal vert. Ekkor már furcsán szikrázott a szeme, és lassan gombolni kezdte a nadrágját, nem tudtam, most mi lesz, s akkor az igazgató lecsatolta a nadrágszíját, és azt mondta, hogy majd ő megmutatja nekem, mennyire szeret, és arra kért, toljam le a nadrágom s a gatyám, és feküdjek a térdére, mert- - - és akkor én felálltam, mire az igazgató megnyomott valamit az asztal alatt, az ajtónál valami halkan berregett, s ebből tudtam, hogy bezárta mögöttem a párnázott ajtót, s hogy hiába is kiabálnék, vagy kénék segítséget, senki nem hallaná meg. Amikor mindezt megértettem, 1 rúgással feltéptem az ajtót. És még aznap felmondtam abban a színházban. (nfl. Holdvilágnézet, részlet)
