A YUGOVICH-JELENSÉG. Robert Yugovich-ról nekem illene lenézéssel szólnom, hiszen végétre is az a színház, amit én szeretek, művészi igényű, és amit többnyire olvasok, azt a köznyelv szépirodalomnak nevezi. Mégsem szólok lenézéssel, ahogy Yugovich-csal szemben teszik a kortárs magyar irodalomból sokan, és persze a lenézőket sem nézem le, bár a rendszerváltásban betöltött, vagy éppen azóta sem betöltött szerepük ezt a hozzáállást is felkínálja. R. Y.-ról korábban láttam néhány tévéműsort, leginkább a kalandos életéről: harctér, bűnszervezet, satöbbi. Bár előbbiről Hemingway azt vallja, hogy az jót tesz az írónak, meg úgy általában jót tesz a boldogtalanság (hogy vagy, kérdezi egyik író a másikat, mire a másik azt válaszolja: pocsékul – boldog vagyok). Y.-nak része volt mindebben: harcolt a délszláv háborúban, utána lemerült a „bűn poklába”, ami nem lehet oly pokoli, ha minden hatalom előbb-utóbb oda vágyakozik. Korábban nem is olvastam tőle semmit, most viszont megvásároltam egyik könyvét, semmi más alapján, mint a borítója szerint, mert Az őszinteség jutalma című önéletrajzi regénye sokkal jobban figyelt az esztétikai megjelenésre és a külcsínre, mint például a 80 ezer példányban (!) elkelt Olja című műve. És már a tízedik oldal elolvasása után láttam, hogy ez nem az, amit ponyvának csúfolnak. Lendületesen megírt fejezetek fokozták az érdeklődésemet, mely történetfűzés néha felvetette bennem a gyanút, hogy az csak egy marketingfogás, hogy önéletrajzi, mert ez túl regényes. De ha mindez nem történt meg a szerzővel, mégis ilyen meggyőző erővel írta meg, akkor még magasabbra emelhető a tekintélye a szememben. Végül úgy tettem le a könyvet, hogy nem érdekel, mennyi ebből az írói fantázia, mert az a fontos, hogy regényen belül legyen igazsága, és az a szerző magánügye, hogy mindez milyen viszonyban áll, vagy nem álla a valósággal (mely Valóság különben is a nagybátyám, Bereményi Géza szerint). Talán egy fejezethez fűznék tanácsot a szerzőnek, hogy abban a jelenetben elveszi a hatását az olvasótól, amikor a megszökött fogoly vissza akarja könyörögni magát a börtönbe; ha ott többször azzal kezdi a mondatot, hogy a környezete milyen jót nevetett ezen a szituáción, akkor az olvasó nem fog nevetni. Mert ez így olyan, mintha a színész előnevetne a saját poénján, persze van ilyen is, de én a jó színészekről beszélek. Yugovich egy jó író, tehát érdemes bizonyos hatáseszközökre is figyelmet fordítania. Az pedig engem nem érdekel, hogy a szerző magánemberként milyen múltat tud magáénak, mert ha az értékelésben ilyent is figyelembe vennénk, akkor pl. a feleséggyilkos és narkós Csáth Géza írói életművét is a kukába lehetne dobni. nfl
