Riportok a kanadai vadonból

BALATONI   NYÁL. Ágyból nézem a tévé reggeli műsorát, egyik kezemben kávés csésze, a másikban a távkapcsoló, lapozgatom a csatornákat: korszerű vagyok és lusta. A közszolgálati Dunára szörfözök: tükröződő szemüveg mögött szellemeskedik az egyik műsorvezető, mellette egy fiatal nő, akinek csak egy feladata van a műsorban: hogy fiatal legyen és szép. Ezt teljesíti is. A tükrös szemüvegű elmegy, jön a másik műsorvezető, amúgy színész, szerettem is vele játszani Miskolcon. A színpadon annyira természetes, pont olyan, amilyen színészetet magam is szeretek, amikor nincs MINTHA, csak laza és minthaélne jelenlét a szituban. Itt viszont kínosan szellemeskedik, modoros, fogcsikorgatva görcsöl azon, hogy ha beledögöltök is ott a készülékek előtt, akkor is megnevettetlek benneteket. Aztán felkonferál egy énekest, valamelyik  X faktor győztese, vagy valami más hasonló műsoré, ami pár év óta „szarja nekünk” az énekeseket (az idézett szavak Latinovitstól vannak, aki azt mondta annak idején Horineczkynek részegen, hogy a „főiskolátok szarja a színészeket, de nincs köztük egy egyéniség”. No, hát ez sem az. A csípőmozdulataival Axl Rose gyerekcsináló mozdulatit utánozza, a verze után jön a refrénre a nagyterpesz meg a hajrázás, egyéb járulékos mozdulat; mindaz, ami zene HELYETT szokott lenni. A másik csatornán színészekkel beszélgetnek. A szerkesztők szemében minden jel szerint még fontos figura a színész. Olyan fontos, mint egy virágváza a stúdió asztalán. Ha nem is mond nagy dolgokat, a háttértévéző tekintetét legalább pár percre odaszippantja, és ennek van némi reklámértéke. Annyi figyelem talán felé irányul, mint egy főzőműsor sztárvendégére. Fűszeres recepteket ajánlanak, és általában előre kiszámítható mélységben és tartalomban nyomják a közhelyeket. A politikába nem folynak bele, leszámítva azokat, akik minden kurzusban ott állnak az emelvényen, vagy akik a miniszterelnökkel fociznak. Ez mindenkinek megfelel, nagy vizet nem zavar, csak a felszínt piszkálgatja, mert a médiaipar már rég nem komolyan vehető, majdnem annyira margón kívüli, mint a prózai színészet társadalmi státusa. A médiának ma már csak a kampányban van valódi funkciója. Egy festett szőke színész, hájas, mint egy pap (egy olyan darabban, ahol a rendező típusban gondolkodik, nem figurában) nyálasan, bocs, elütés, nyájasan mosolyog. Egyszerre nyal be a rendezőnek, az igazgatónak meg a szerzőnek. Elégedett a világ menetével, semmi megváltoztatnivalót nem lát benne. Ahogy harminc évvel ezelőtt, párttitkár korában sem látott. Ide nyal, oda nyal. Milyen gazdag a mi nyelvünk, fürge és pontos, altesti tájakon is. Édes anyanyelvünk.  A gyerekkoráról beszél, meghatottan hajtja le a fejét, a húsos orra, mintha nehezékként húzná lefelé, úgyhogy a feje egyre mélyebbre hajlik, félő, hogy a képernyőről a  padlóra esik. nfl