„SOK BENNE A TERMÉSZET – és TÁJLEÍRÁS”, mondta fanyalogva Farkasfog megjelenése után egy nemvadász olvasóm. És azzal folytatta, hogy ezt ma már unja ezt az olvasó, mármint a tájleírásokat. Ma már nem nézünk tájat, mondta. A „természet” szót is kezdi kiszorítani a „táj”. Mire én azt válaszoltam, hogy: mindkét szó magában foglalja a hegyeket, erdőket; mind a kettő a városon kívül terül el, de a természet fogalmában van valami, ami hiányzik a táj fogalmából és viszont. A természet szó erősen emocionális, az ember belevetíti érzésvilágának egész tárházát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló. A természetet mindenütt azonosnak látjuk, mert mindig önmagunkat, kivetített érzelmeinket találjuk meg benne. Utóbbi fogalom (táj) ennél sokkal hidegebb, ezért használják ma szívesebben a „táj” szót. Egy szerb író nyilatkozta nemrég, hogy ő, lévén posztmodern, olvasás közben átlapozza a tájleírásokat. Ami igaz az igaz, az utolsó, még meg nem jelent regényeimben alig van tájleírás. De nem a fenti vélemények riasztottak el; egyéb szempontok kerültek előtérbe. nfl
