EGY ÍRÓVAL készült interjú jár most is a fejemben, amit a Story 4-en láttam. A művészek többsége hízelkedő, ide nyal, oda nyal, de ez a pasas vidékies nyíltsággal beszélt, kiadva magát, nem csak könyvekben. Kiadta a gyengéit: hogy diszlexiában szenvedő fiatalként is sikerült bekerülnie az irodalmi kánonba. És hogy állítása szerint az amatőr írót az különbözteti meg a profitól, hogy míg előbbinek önterápia az írás, a profi hatása túlnyúlik ezen, nem csak saját magát gyógyítja, de az olvasót is. Az már magam teszem hozzá, hogy az amatőrnek végül is hasznos elfoglaltságot jelent az írás, ami még mindig jobb, mintha a csuklóját nyiszálná borotvával. Amikor az első könyvét, a Pletykaanyut olvastam, feltűnt, hogy milyen keveset, vagy talán egyáltalán nem használ hasonlatot s egyéb irodalmi tölteléket. Vele szemben ott van ama ismert értelmiségi, akitől azt olvastam nemrég, hogy „szidtam, mint a bokrot”. Láttál te már embert, aki egy bokrot szid? Én még nem. És mi értelme szidni egy bokrot, az úgyse szól vissza. Szerintem, aki egy bokorral leáll vitatkozni, az elmebeteg. Pedig én szeretem az őrült írókat (E. A. Poe, M. Houellbecq), de az elmebetegeket nem. Úgyhogy üzenem a szerzőnek, hogy ha vitája van egy bokorral vagy bármiféle aljnövényzettel, azt a pszichiátria zárt osztályán mondja el, de ne fossa papírra, magyar irodalom címén. Ő egyébként fővárosi író, s ha nem tapadna mindenféle rossz utóíz ahhoz a felosztáshoz, azt mondanám, hogy „urbánus”, de nem hiszek ezekben a felosztásokban. És legközelebb már nem leszek elnéző, és megnevezetem azt a közhelybajnokot, meg a kiadót és a szerkesztőt is, akik ezt a szemetet kiadták.
De messze jutottam attól az írótól, aki viszont takarékosan bánik a szavakkal, vissza hát hozzá: Diszlexiás és diszgráfiás gyerekből lett sok-sok gyakorlással elismert író, és irodalmi szerkesztő. Nem akarom erőszakkal rávetíteni a saját múltamat, de aki engem ismert kamasz koromban (de még a főiskola első évében is), emlékezhet rá, hogy beszédhibás voltam: dadogtam, hebegtem, hadartam, és beszéd közben nyögtem. Aztán, amikor elhatároztam, hogy színész leszek, Fischer és Gáti könyvből beszédtechnikát tanultam, de csak otthon, titokban, mert nem akartam kitenni magam a kinevetéseknek. El is végeztem, s 35 évig gyakoroltam a csepűrágás mesterségét. Van az a mondás, hogy ha egyik ajtó becsukódik, kinyílik a másik. Nem tudom, hogy én csuktam-e be, vagy becsukták előttem a színházi ajtót, tény, hogy jelenleg zárva van. De kinyílt a rés az irodalom felé, és már be is dugtam a lábfejemet, s ha nem nyílik ki teljesen, westernesen rúgom rá az ajtót az irodalomra.
Naponta nyolc-tíz órát gyakorolok; órákig farigcsáltam egyetlen mondatot. Kezdetben csak titokban, hogy ne tegyem ki magam a kinevetéseknek, s talán ennek köszönhető, hogy kifejlesztettem magamban azt a módszert, hogy az élet eseményeire – még a legtragikusabbakra is – humorral tekintsek. Ez sokáig kitart az emberben, de nem örökké. Lehet évekig humorral tekinteni az élet eseményeire, de az élet végül úgyis legyőz téged, és beadja a számlát, mitől lefagy az arcodról a humorizálás. És akkor nem nevetünk, s nem nevettetünk többé. És a végén nem marad más, csak a magány, és a Csík-ér patak csobogása. Ahova mostanában kiülök esténként, ugyanarra a partszakaszra, ahol gyerekkorunkban hallgattam a csendet. Itt, a patak partján már nem kell versenyre kelni a színpadi partnerekkel, sem az irigy írók városias gúnyával. Sem a pina-irigy férfiakkal, akik szájszagú intrikákkal okoskodnak (gonosz kommentjeikben is). Nincs többé versengés, ami a férfiak legtermészetesebb állapota. Mert csak a férfiállatok képesek a folytonos versengésre. Mint közös ketrecben a vadak, úgy marakodnak, és a ketrec rácsa az idő. Az idő később elválaszt mindentől. Előttem van a jelenet, amikor egy lovász lánynál laktam, és két csődört egy karámba tereltük. Olyan hangot nem tudsz elképzelni, amilyen hörgő nyerítéssel, zongora-billentyűnyi fogaikkal szaggatták egymás sörényét. A kancák ilyenre nem képesek, csak a hiú csődörök.
És megnyugtató arra gondolni, hogy a hamvaimat is ez a Csík-patak viszi majd szerteszét. Ahogy az alaszkai lazacok is életük négyéves ciklusa végén, a legtávolabbi óceánból is visszatérnek abba a sekély patakba, ahol megszülettek. Így tértem vissza én is a patakhoz, ahol – remélhetőleg nem hamarosan – szétszóratni fogok. A helyi temetőben pedig nemrég meghalt barátaim tovább rohadnak a sírjukban, és szép lassan csontvázakká változnak át. No, ezt én nem akarom: halálomban is a magány keresem, nem a temetői társaságot. nfl
