VANNAK REGÉNYEK, melyeket úgy olvas az ember, mintha ő maga írta volna, vagy legalábbis róla szólna. Ez, amit ma fogok fikázni, több helyen is metszi a saját életvonalamat. Mert játszottam Drago Jancsar első színdarabjában, az Apám, a szocialista kulák című vígjátékban 32 évvel ezelőtt, és aki bemutatott a szerzőnek, az Marian Bevk volt. Bevk édesapja, France Bevk az egyetlen olyan Titóról szóló monográfiát írta, ami még a diktátor életében megjelent. És Bevk akkori felesége Kerekes Vali volt. Ez a regény pedig, amit most Jancsartól olvastam, arról szól, hogy egy fiatalember, miközben együtt járnak lovagolni, beleszeret a barátja feleségébe. Én pedig beleszerettem Kerekes Valiba, mikor együtt jártunk lovagolni az újvidéki Ferenc-csatorna melletti lovardába. Az akkori rendezőkolléga barátomat pedig úgy hívták, Marjan Bevk. Tudsz követni?
A Ma éjjel láttam őt című regény amúgy nem sokat ér. Turgenyevien elmesélt történet, nekem a Tavaszi vizek jut róla eszembe, abban van szó ilyen lila szerelmi történetről. Miközben a Jancsar ma egy 68 éves pasi, és nem egy 19. századi orosz klasszikus. Régies regény, ha ez a szó jelent egyáltalán valamit. Ha nem is eredeti, de tisztességes technikai megoldás, hogy több szempontból mutatja be a sztorit, de az „állt, mint a sóbálvány”-t kikérem magamnak, mert ez a hasonlat még egy önképzőköri dolgozatban is kettes alá. Öregesen szuszogó mondatait még Kukorelly sem tudná vesszőkkel jobban szétszabdalni. Ebben a pasasban annyira nincs lendület, hogy néha mintha mondat közben is fáradtan ülne le (miként az olvasó figyelme is). És tele van hazug ál-humanista bekezdésekkel, amilyent azok írnak, akik írás közben egyik szemüket folyton a stockholmi Nobel-bizottságon tartják. Merthogy már Szlovénia a soros (nem félreérteni!), hogy megkapja a díjat, és ha valaki, akkor ez a pasi joggal spekulál erre, pláne, hogy a Herdert már begyűjtötte, ami a Nobel előszobája. Úgy spekulál, ahogy a kortárs magyar írók egy része lesi a berlini ösztöndíjbizottság elvárásait. És erről át tudok csatolni: a tegnap reggeli egyik tévéműsorban Tóth Krisztina beszélt arról, mint a Fedél Nélkül irodalmi pályázatának zsűritagja, hogy milyen értékes pályaművek érkeztek az utcán élőktől. S magam is hajléktalan lévén – bár már egy ideje nem élek az utcán, de hajlékom nincs, s már valószínűleg nem is lesz –, csak azért nem pályáztam, mert nem tudtam, hogy kiírtak- - - de nem is ez a lényeg, hanem hogy ha csak meghallom a hangját ennek a nőnek, már röhögnöm kell. Nem csak a modoros beszédstílusa miatt, hanem amilyen PCűl kerüli, hogy kimondja a valóságot, pl. azt a szót, hogy halál. Ebben az ötperces szövegében, az egyik meghalt pályázóval kapcsolatban mondott mindent: 1.„nincs már köztünk”2. ” már nem lehet köztünk”3 „eltávozott”- - - Eltávozott?? Hova? Kuda, budala? Cím, telefonszám? Nem úgy van az inkább, hogy meghalt az illető, és el fog rohadni? Ahogy te is és én is, vagyis én csak azért nem, mert alternatív módon akarok megsemmisülni, de attól még úgy meghalok, mint a sicc, és sehova nem „távozom el”. Egy színésznek megengedett a közhelyes és pongyola szóhasználat, de egy magyar írótól elvárható a tűpontos és szigorú megfogalmazás, s nem kényeskedő langyoskodás. Mert Berlinben is meghalnak az emberek. De ugye az a „korrekt beszéd”, ha nem mondjuk ki a valóságot, mert az bizonyára nem píszí. És akkor röhögtem a legnagyobbat, hogy a hajléktalan író győztes pályaművét hajlandók még könyvben is kiadni. Akkor majd talán én is sorra kerülök egyszer. Merthogy három kiadatlan regényem várja, hogy a kiadók észrevegyék. Ez idáig, ezen a fórumon két regényemből adtam kóstolót, de hétfőtől három napon keresztül, minden reggel 9-kor két-két oldalt teszek fel a HOLDVILÁGNÉZET című, harmadik kiadatlan regényemből. Ezek a nyitó oldalak, és nem szemelvények, mint ahogy a korábbi regényeimből posztoltam. nfl
