LATINOVITS ÖNGYILKOSSÁGÁNAK hírére, főiskolásként egy dalt írtam, mert annak idején sok dalt írtam, később a Tanyaszínháznak is; ezt még ma, 40 év után is éneklik. Ennek a Latinovits emlékére készült dalnak ez volt a refrénje:
Tegnap még ott voltál mindenhol
tévében, filmen
s ma már a MINDENHOLban vagy
csak éppen ITT nem.
A gyilkosság, ugye így gondoljuk: erőszakos bűncselekmény a meggyilkolt személy rovására. Akkor az öngyilkosság? Hát persze hogy erőszakos bűncselekmény azok rovására, akik életben maradtak. Amikor ez a vad istenség elrepült a mindenség kozmoszába, sokan dühbe gurultunk. És a végzetet káromoltuk, amit sem gyengíteni, sem elkerülni nem lehet, mert nincs olyan, hogy végzet, mert az a pillanatnyi döntésünk szinonimája. A végzetet csak hősiesen elviselni lehet, mert az ember SORSA és az ember TERMÉSZETE nem két külön dolog, csak két szó ugyanarra a jelenségre.
Annak idején gyakran ültem le a H-czkiék asztalához a Bástyában, akik a színészkirály halálának hírére elszántan tervezgették, hogy ők is „öngyik” lesznek (így becézték annak idején a meghívott halált). Némelyikük meg is próbálta a meghalást, sikertelenül, aztán ezt ugyanígy elsiratták a Bástyában, hogy a csába, mért nem sikerült. Mind átadták magukat az öngyilkossági kísérletük nagyszerűségének és életben maradásuk szégyenének. H-czkiből és barátnőiből egytől egyig a boldog ember sebezhetetlensége áradt, noha elsőre tökéletes vadócnak látszottak, és megtévesztésig tudták utánozni Ruttkai Éva hanghordozását. És, mondom, egyfolytában az öngyilkosságról ábrándoztak, talán hogy ezzel érjék utol a nemlétbe szökött Latinovitsot. H-czkinek és a többi lánynak az öngyilkosság olyan kedves beszédtémája volt, mint a fiúknak a foci. Egyikük azt mondta az egyik öngyilkossági kísérlete után, hogy amikor megpróbált végezni magával, olyan dühroham ragadta el, amilyen talán egy sorozatgyilkos pszichopatán lesz úrrá, amikor prostituáltakat gyilkol. Valamiféle komor eufóriát érzett, így mondta, amikor megitta a pezsgőben felolvasztott altatókat, és ez megismétlődött, miután kimosták a gyomrát, és felfogta, hogy az élet itt mégsem ér véget, hanem megy tovább a maga fuckingos útján. Utána H-czki próbálkozott meg a nemléttel; kórházba vitték, és vad rohamok közepette azt vonyította, hogy ő Latinovits szeretője volt, és csak néhányan tudtuk meg pár héttel később, hogy a gyomormosás után mit mutatott ki az elemzés a gyomrában. Csak éppen az agyát nem vették elemzés alá, pedig az igazi mérgeket ott találták volna. Ott, annak idején azoknak a lányoknak az öngyilkosság egy szerep volt, amit ki-ki magának írt meg. Belebújik a figura bőrébe – miközben persze valakinek a bőrébe csak úgy tudunk bújni, ha előbb megöljük és meg is nyúzzuk – gondosan megrendez mindent: hol fogják megtalálni, és hogyan reagálnak, sikoltanak-e vagy csak némán elsápadnak. De azt ők is tudták már akkor, ott a Bástyában, hogy nincs repríz. Előadás csak egy van, a bemutató után már le is kerül műsorról az ember, eltemetik s hamarosan el is felejtik.
Latinovitsnak megadatott a siker, mégsem volt neki elég, és az élettörténetét a közepén fejezte be, alig negyvenhat évesen. Latinovits egy befejezetlen dal volt, mely ott maradt a sínek mellett, amivel megfosztotta magát attól a jogtól, hogy életének dalszövegét a végső rímig kövesse.
Tavaly júniusban, Latinovits halálának 40. évfordulóján ezt a pár verssort írtam a naplómba, immár nem dalszövegként, hiszen amióta gumilövedékkel megsebezték a kezemet, gitározni nem tudok, a hangszert is az unokáimnak adtam. Ezt írtam, és közben Latinovitsot idéztem magam elé.
CSAK AKKOR NYUGSZOM MEG
HA KEZEMBE VETTEM AZ ALJAS SZÍNHÁZI SZAKMA
VÉRES SKALPJÁT
CSAK AKKOR NYUGSZOM MEG
HA LANGYOSKODÓ IRODALMI BAGÁZS
HAJBÓKOLVA KÖSZÖNT
S ÉN HÁTAT FORDÍTHATOK NEKIK
CSAK AKKOR NYUGSZOM MEG
HA LANGALÉTA LÁNGGÁ VÁLOK
S MELLÉKESEN: SZUBLIMÁLOK
Ha nem halok meg időben, valószínűleg ilyen házsártos öregkorba süppedek, mint a fenti hisztis sorok. Ezért kéne időben gondoskodnom arról, hogy ne legyek öreg. Írok, hogy így álljak bosszút a világon. Mert amikor a lehetetlen szükségszerűségé válik, néha véghez vihető a lehetetlenség is. Talán lehetetlennek látszott az is, hogy valamikor író leszek, de hát az értelmetlen értelmiségiek még most sem ismernek el, tehát harminc nyelvre kell majd lefordítani a regényeimet, hogy elismerjenek (nem röhögni, komolyan mondom). Ezért dolgozom naponta nyolc-tíz órát a regényeim kéziratain, hogy az irodalommal elég nyálat gyűjtsek a szellemi pofazacskómba, amivel majd arcul köpöm az igazgatókat, rendezőket, akik elutasítottak. De hát Latinovitsot nem utasították el? Kutyába kellett lemennie; kutya jelmezben játszotta élete utolsó szerepét az Operettben, négykézláb mászkálva a színpadon, mert a Vígben nem talált otthonra, ahol a gázos dégézás behízelgő modor a kóser, Latinovits pedig a kotori kalóz őseitől örökölte a keménységet. (Topolyán volt egy montenegrói származású iskolatársam, LatinoviTY volt a vezetékneve.) Mert ha tehetetlen vagy a világgal szemben, és már nem is várhatsz változást, és a világon sem változtathatsz, de változtathatsz magadon a szabad akarat jegyében, mert te döntöd el az életed és halálod módját és annak minden pillanatát. Ebben is Latinovitsot követem, nem apámat, aki illúzióit vesztve úgy határozott, ha nem tudja legyőzni a világ romlottságát, s ezért inkább beállt a sorba. Pedig egy öngyilkosság (még anno Latinovitsé sem) nem tudja megállítani azt a világot, amely letért a vágányáról, és most irányítás nélkül dübörög egy vashálózat váltói között, egy olyan híd felé, amit az egyik hírhedt falum béli polgár, Matuska robbantott fel. Mi van velem, hogy ilyen gondolatok forognak a fejemben? Ez nem az a pillanat, amikor össze lehet roppanni. Még akkor se (és most leszek csak igazán megbotránkoztató és aktuális), ha – egy kivétellel – minden barátom háromszor tagadott meg (kivétel a Stohl- - - aki négyszer), mire szólt a kakas. nfl
