(21.-oladal) EZEKBEN A NAPOKBAN előfordult, hogy Ő egyik eseményt összecserélte a másikkal, vagy olyan dolgok következményének hitte, ami csak az ő képzeletében történt meg. Gyakran hirtelen izgalom tört rá, ami fogvacogtató félelemmé fokozódott. Éjszakánként a vasútállomás restijében üldögélt, lehúzta a cipzárt, és csak úgy belaludt a kabátjába. Vagy olyan is volt (előtte soha), hogy berúgott valamelyik lebujban, és ott aludt a parkban, padon, vagy a bokrok alatt. Tombolt a kánikula, az éjszakák nem hoztak enyhülést. Hajnalban felkelt, megmosakodott a szökőkút vizében. Az aranyhalak ijedten iszkoltak el a kezétől, késpengeként villantak a vízben. A mosakodás után ismét belemártotta a kezét, hagyta, hogy a halak megnyugodva köré gyülekezzenek. Hirtelen megfogott egy aranyhalat, kivette, nézte, ahogy ficánkol a kezében. A hal szeme kerek volt, mint mikor a rossz színész ijedséget játszik, Sztaniszlavszkíj rég elavult MINTHA módszerével. A hal pedig mintha nem hitte volna el, amit lát, biztos azért, mert a halál nem olyan, amilyennek képzelted, gondolta Ő, és visszadobta a halat vízbe.
Egész nap az utcákat járta, nézte a nőket, leginkább a kövéreket, kiknek kidudorodott a szoknyája alól a vastag combja. Valami mordult az égen, Ő fölnézett: egy F117-es katonai gép hasította fel az ég hasát. „Égfelmetsző Jack”, mondta maga elé, és köpött egyet a vérző rózsabokrokra.
Egyik éjjel a Rákóczi téren utánaeredt egy nőnek. A kurva bevárta a sarkon, “ötezer”, mondta. Ő előző napon kapott ösztöndíjat. Hallgatott, közben a nő a főutca felé pillantott, profilján végigsöpört egy beforduló kocsi reflektora. Nem rendőr kocsi volt: a nő megnyugodva Őfelé fordult, rámordult: “No?!” Ő bólintott, elindultak. Először Ő azt hitte, a nyilvános vécébe. De nem, egy belső udvar, onnan pince, krumpli szag, penész. Ott a nő nekitámasztotta őt a nedves falnak, a falon meztelen csigák másztak. Gombolni kezdte a sliccét. Ő akkor azt mondta: “Még nem voltam nővel”. Látta, hogy a nő felegyenesedik előtte, hallotta, hogy nyersen szól, visszhangzott a pince: “Mi van, félsz tőlem, kispöcs?” Mire Ő: “Nem. Magamtól félek.”
A kurva ekkor azt mondta, hogy nem fog ő itten figurázni vele, és otthagyta, de a pénzt nem adta vissza.
(27. oldal) Már előtte egy hónappal időpontot kapott Dr. Evet Géza klinikai szakpszichológus magánklinikáján, mégis várnia kellett. Ott ült a váróteremben, egy lány mellett. A lány könyvet olvasott. Ő elő-elővette a mobilját, megnézte rajta az órát, kipakolta a táskájából az iratait, molyolt. Talán ezzel hívta fel magára a lány figyelmét:
– Ne türelmetlenkedj, én is egy hónapja kaptam időpontot, mégis másfél órája itt ülök. Úgy látszik, sok manapság a lökött emberféleség. Amikor pakolásztál, láttam a diákigazolványodat. ELTE?
– Képzőművészeti.
Üveges tekintettel, hosszan nézett farkasszemet a lánnyal, de mintha nem is látta volna. : – És te?
– Én parfümőr vagyok.
– Milyen őr?
– Hehe. De vicces.
– Nem, de tényleg nem értettem.
– Parfümőr. Franciaországban szereztem a diplomámat. (Kis szünet után, más hangon.) Ezt a könyvet most vettem, a Zabhegyező, valami Barna Imre új fordítása. Annak idején fullra kifeküdtem attól a sztoritól. Egy csomó klasszikust is olvasok, de azok nem vágnak így fejbe, mint ezek az amerikaiak. Ennek most Rozsban a fogó a címe, valami sportos dologra utal. Engem akkor vág fejbe egy könyv, ha a végére érve azt szeretném, bárcsak halál jó haverom lenne az írója.
– Halál jó?
– Így mondják. A könyvben is. De ez inkább a fordítás, gondolom.
– És az jó?
– Mi?
– Hogy halálira úgy beszélnek, mint mi.
– Mért. Nem jó?
– Szerintem a művészet sűrítmény. Ha egy az egyben a valóságot akarom látni, nézem a járókelőket. De ha művészetet, akkor festményt nézek, ahol az élet össze van sűrítve. Művészet lehet egy véletlen is, például amilyen formájú jégvirág fagy rá az üvegre, de ha te rálehelsz és belerajzolsz valamit, az valóban a tiéd. Tehát a művészetnek része bizonyos fokú kiszámítottság, és a tapasztalat is sokat számít.
– Elvont vagy, nem baj. Te mit szoktál, gondolom, olvasni?
– Ritkán. Somerset Maugham írt egy könyvet Paul Gauguen életéről. AZ ÖRDÖG SARKANTYÚJA.
– Én sokat olvasok. A könyv a legjobb barát.
Ő utálta a közhelyeket, halvány grimaszba rándult az ajka. Odahajolt, belepillantott a könyvbe, felélénkült: – Ez valami pszichothriller? vagy horror?
– Miből- - -
– Abból, hogy itt van. A harminchetedik oldalon, középen. “Emberkilövő. Én embereket lövök ki.” Ezt mondja a szereplő. A hülyegyerek, aki lelőtte John Lennont, erre a könyvre hivatkozott, hogy ennek a hatására lőtte le. Most már értem. Emberkilövő.
A lány ásítva pillantott a könyvbe, aztán vissza a fiúra. – Aha, tényleg, de nem olyan, az csak egy szó. (Nézi az Ő arcát, a szája sarkát rágcsálja.) Te olyan szigorúnak látszol. Meg kéne tanulnod mosolyogni.
– Mért. Mért kellene?
– Szerintem akkor jobban kedvelnének az emberek.
– Az engem nem érdekel. Nem akarom, hogy kedveljenek.
– Ez depresszió. Jó hogy szakemberhez fordultál. Ha már ilyen boldogtalan vagy. Várj- - - (az ajtó felé fülel) engem szólítanak. Itt a névjegykártyám, hívj. Érdekel a képzőművészet, Van Gogh, Napraforgók, ilyesmi. (A következő részlet pénteken reggel 9-kor. )
Ahogy ellibbent előtte, meglegyintette Őt a lány illata. „Jó a parfümöd”, szólt utána, és megjelent az ajkán egy örömtelen mosoly. Olyan mosoly volt, mint egy kalapáccsal szétvert rózsabimbó. nfl
