ITT NYUGSZIK. Ezt szokták a sírkövekre vésni. Pedig ami ott a koporsóban történik, azt sok mindennek lehet nevezni, legkevésbé „nyugvás”nak. Első feleségem, orvos lévén, már fiatal koromban beavatott engem a testek bomlási folyamatának boszorkánykonyhájába, ami már a halál utáni első órákban elkezdődik, kezdetben még alig láthatóan. Aztán odabent a sötétben felgyorsul a folyamat, mert a sötétségben minden megnő. Először is a belekben lévő mikroorganizmusok szétrepesztik a testet. Ez ahhoz hasonlítható, mint mikor az offenzív csapatok rést ütnek az ellenség vonalán, hogy a lovasság behatolhasson az elfoglalandó területekre. Aztán a szemgolyó kiugrik a koponyából, s mint két érett paradicsom, vörösen függeszkedik a csontszövetre. A nyelv is csúfolódón tolakodik ki az akkor már tágra nyílt szájüregből. És még mindig csak az első hétnél tartunk.
Vannak dolgok, amiket a képzeletemben emberi nevekhez kapcsolok. Így a haláról nekem Hajnóczy Péter jut eszembe a „kilovaglós” regénye okán; a szelídségről az első feleségem; míg a puhatestű gyávaságról egy általam nem ismert igazgató, béresattila jut eszembe. A gyávaság az rokon a halállal, de mai jegyzetemben nem ez a téma, hanem hogy halálnál és gyávaságnál gusztustalanabb dolgot elképzelni sem tudok. Egy ismerősöm ebéd közben, asztalnál halt meg. Asztalnál halni illetlenség. Bár nem oly komikus, mint a másik ismerősöm esete, aki lehajolt, hogy megkösse a cipőjét, s amikor a felesége megkérdezte tőle, hogy hova megy, azt válaszolta: a temetőbe. És a következő pillanatban lefordult a székről, s meghalt. Mert a lehajlástól agyvérezést kapott. De amikor azt mondta, hogy a “temetőbe”, még csak a szüleihez indult volna. Oda is jutott. Talán. Vagy a fene se tudja. Hamlet egészen biztos nem. Lennon, vagy nem Lennon, az itt a kvescsön.
Nem mindig ilyen komikus a halál, de elkerülhetetlenül gusztustalan. Mégsem helyes eltagadni, hogy létezik. Sokan ki se merik mondani, hogy „halál”, ilyeneket mondanak, szemüket a szentképeken látható figurák modorában az égre emelve: „Már nincs köztünk”, meg „elment”. Azt „elment”ről nekem mindig a franciák „kis halál” elnevezése jut eszembe, ami az elélvezés eufemizálása. De az a kifejezés is félrevezető, hogy valaki „már nincs közöttünk”. Mondjuk ki: meghalt. Ennél pontosabban nem fogalmazhatunk. Ja, hogy ha „meghalt”at mondunk, azzal elismerjük, hogy már nincs köztünk?- - - A meghalt személyek nagyon is jelen vannak életünkben. És nagyon is fontos, hogy jelen legyenek, nem, mint az angol vígjáték, a „Vidám kísértet” szereplő csajai (Ruttkai milyen jó volt benne, nem a Laura, ipszilonnal, hanem az Éva, ível). A meghaltak szavait gyakran visszhangozzuk, minduntalan felidézi őket emlékezetünk. Csukott szemhéjunk mögött újra látjuk az arcukat- - - ah, igen. (Nyugi, csak ironizálok, és mindjárt elhagyom a nagy szavakat, mert a kicsik is megfelelnek.) Igen, a halottak szellem mivoltukban vagy mi-nem-voltukban is elevenebbek, mint a rosszarcú szomszéd, vagy a seggfej rendező, akivel színész koromban minden nap találkoztam.
A híres sírkerteket – Házsongárd, meg a párizsi, nem jut eszembe a neve – sokan látogatják, hogy megnézzék, Ez vagy Az hol nyugszik. A kövekre az van írva: ITT NYUGSZIK- - - Pedig ott nincs senki. Vagy ami van, arról ebédidőben jobb nem beszélni. Hogy hol „nyugszik”? Nem tudom. Ha hiszünk a mennyországban („balra a második ajtó”) akkor megnyugvást nyerünk, hogy nyugszik valahol. Ha nem hiszünk ebben, akkor marad a B változat: hogy ott, a sötétben csak néhány büdös csont van. Szegény Yorick. nfl
