KI A ZSIDÓ. A minap láttam egy beszélgetést az ATV-n, György Péter, és Kende Péter vitatkoztak, s bár a műsor elejét nem láttam, rögtön levettem, hogy mi a vita tárgya. Kende ugyanis azt állította, hogy Majtényit azért nem választanák meg elnöknek, mert (K. szerint) látszik az arcán, hogy zsidó. Tehát K. kollektíven antiszemitának bélyegezte a társadalmat, amely pusztán pofára választ/utasít el valakit, ha csak kicsit is görbébb az orra a brüsszeli uborkánál. Eme állítás ellen a műsorban magát zsidónak valló György Péter is tiltakozott, azt ajánlván K.-nek, hogy legyen szíves már egy kicsit kevésbé lenézni a társadalmat. Akkor Kende ki akarta magyarázni magát, de azzal még jobban magára rántotta a zöldséges ládát. Mert felolvasott egy rövid részletet egyik korábbi könyvéből, amiben az állt, hogy a többségi magyar társadalom, amikor kimondja azt a szót, hogy „zsidó” előtte szétnéz, és lehalkítja a hangját. K. szerint ez is bizonyítja, hogy a magyar társadalom antiszemita. Itt szúrom én közbe, hogy aki valóban lehalkítja a szavát e szó kimondása előtt, valószínűleg pont tapintatból teszi, amúgy pedig vannak mondatok, amelyekben – ha pontosan akarunk fogalmazni –, elkerülhetetlen kimondanunk ezt a szót (például ha a Bibliáról beszélünk/idézünk). És még alternatíva sem kínálkozik, mint ahogy a cigányok esetében ott a menekülő út, hogy „romák”. Azt magam pedig nem venném a számra, hogy „bibsi”-nek mondjak egy népet, amely Szerb Antalt és Radnótit adott a magyarságnak, az „izraelita” pedig egyrészt vallási besorolás, másrészt olyan orvosian tudálékos, mintha egy nem túl súlyos betegségről beszélnénk. És itt most comingoutolnék: a szüleim engem filoszemita szellemben neveltek. Sőt oly naivak voltak, hogy még humanizmusról és emberi szolidaritásról is beszéltek, és utóbbiról csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy csupán illúzió, hiszen a Homo sapiens – lévén közeli rokonságban a nyugat-afrikai csimpánzokkal – a világ legkegyetlenebb állatfaja. Már srác koromban több zsidó barátom volt: pl. a Lőwi testvérekkel a diszkóban egymásnak passzoltuk át a csajokat, ha éppen nem lenyúltuk egymástól. Aztán a főiskolán is találkoztam néhány zsidó sráccal. Miként nem zsidóval is. De én nem nézegettem soha ilyen céllal arcukat (ahogy Kende teszi): vajon milyen az orra görbülete vagy egyéb. Hiszen úgysem tudtam volna megkülönböztetni a zsidót a nem zsidótól, és erre mindjárt hozok bizonyítékot is.
Szóval az arcuk alapján soha nem tudtam megállapítani, ki a zsidó és ki nem, úgyhogy én ilyen alapon (ha más okom nem lett volna másként cselekedni) akár még Majtényira is szavaztam volna, adott esetben és helyzetben (megcáfolva Kende előítéletét). Aztán egy filmforgatáson, az egyik németes nevű kolléga nagyon jól játszott. Ez még az első forgatási napon történt, nem akartam hibásan ejteni a nevét, ezért odaszóltam egy szőke, kékszemű kollégához, hogy „az a zsidó fiú milyen jól lesz a szerepben.” Mire a szőke, kékszemű kolléga odafordult hozzám kedves mosollyal, és azt mondja: „ő nem zsidó- - - én viszont igen”. Rögtön elvörösödtem, pedig semmi okom nem volt, hiszen dicsértem a srácot. És így tudtam meg, hogy nem mind zsidó, akinek németes neve van, és nem mind nemzsidó, aki olyan szőke és kék szemű, hogy abban még himler propagandaminiszter is örömét lelné. De amúgy, a szőke, kék szemű sráccal később jó barátságban lettünk, és ezt a mellényúlásomat NEM úgy adta tovább, hogy a Nomád zsidózott.
Végül egy régi szerelmemről emlékeznék meg, e rögtönzött jegyzetem kapcsán. Fiatal koromban beleszerettem Izrael Basch Edit nevű szabadkai jelmeztervező-nőbe, hónapokig jártunk, és végül csak azért szakadt meg a kapcsolat, mert másik városba szerződtem. Nem sokkal utána Edit meghalt. Ennek a szerelemnek, és Izrael Editnek, a színészekről szóló regényemben állítottam emléket (holnap reggel 9-kor posztolom az ide vonatkozó részletet).
