HEMINGWAY-től JÉZUS KRISZTUS-ig. Hemingway valamikor a kedvencem volt, ezért is választottam a második könyven mindkét kiadásában mottóul H. Afrikai vadásznapló-jának egyik részletét. Szerettem a száraz, kopogó mondatait, minimalista szóképeit. Az ő hatására kezdtem el 30 évvel ezelőtt kikalapálni saját stílusomat, írásmódját némi keserűhumorral átfertőzve. H. legjobb novellái a csendekben szólalnak meg; abban történik a legmélyebb dráma, mert a hallgatás legfelső fokán található a mélyértelműség. Ahova csak nehezen lehet feljutni, ahogy Klein Dávid egy nyolcezresre, palack nélkül. Az alsóbb régiókban nincs semmi, csak gondolattalanság, részvétnélküliség, ostobaság, gyávaság és zsíros közöny. Az elhallgatásos, kihagyásos írásmódot sokat tanulták/tuk el Ham papától (a barátai így hívták a mestert), és őt olvasva, néha egy-egy rockénekes hangját hallom a szövegei mögül, legtöbbször Kurt Cobain-t (főbe is lőtte magát mindkettő). Akkor még magam is azt hittem, Hemingway megérdemelte a Nobelt. Csak később jöttem rá, hogy nem a remek novelláira kapta, hanem az antifaszizmusára (nem elütés, szándékos; magam is utálom a szóvicceket, de gyakorta élek vele, nehogy valaki magyar értelmiséginek nézzen, mert lesülne a képemről a bőr). Szóval a háború után divatos, Akiért a harang szól ál-humanista taknyával leöntött regényére kapta a Nobelt, és arra a hazugságra az Öreg halász-ból, hogy az embert nem lehet legyőzni. Fiatal koromban még nem vettem észre, hogy mindkét írásmű milyen kommersz. Az Öreg halászban pedig – ezt az adriai profi halászoktól tudom – rengeteg a halászszakmai malőr (majd ezt máskor elsorolom). Most újra elolvasva, elborzadtam az Akiért- - - hamis pátoszán és rossz teatralitásán, amitől ez egész regény olyan mézes-taknyos, hogy az embernek fölfordul a gyomra. Mert lehet jó teatralitás is, de itt a szövegdíszletek olyanok, mint a legcikibb operettben: a barlangból előjövő Maríja és Pilar, meg az egész szerelmi nyavalygás. Amúgy, szeretem én az amcsi poétákat. Eszembe jutott a nagy csavargó amerikai költő, Allen Ginsberg, Kerouac szerelme, akivel dumáltam pár szót 1992. őszén, az Egyetemi Színpad kertjében. Valami harmóniumszerű izét nyekergetett, és dünnyögte hozzá a verseit, amiről ő valószínűleg azt gondolta, hogy az az éneklés. Az előadás végén odamentem hozzá; tudtam, hogy súlyos beteg, de közben mosolygott. Nem szeretem a mosolygó betegeket. És pocsék konyhaangolommal azt mondtam neki, hogy bírom a magukat beat költőknek nevező faszikat, meg úgy egyáltalán a költőket: Sziverit tartom a legnagyobbnak (akkor még élt). Ginsberg meg csak mosolygott. Én meg továbbra sem szerettem a mosolygó betegeket. Aztán elmondtam egy verset, Bukowskitól, akiről azt mondhattam volna, hogy Ginsberg barátja volt, ha nem tudnám, hogy nincs emberek közti barátság, hacsak a szó elé nem csapom, mint a taknyot, azt a szót, hogy ÉRDEK.
Az imént H.-től a rossz teatralitást kértem számon, akkor ellenpéldát is mondok a színházi világból, bizonyítandó, hogy van jó teatralitás is, és hogy a jó színház nem pénz kérdése. A csóró románok évtizedek óta a világ élvonalában vannak a teátrális színházukkal, szemben a mi lefúrt lábú, verbál-kisrealista magyar színházunkkal, amelyben többnyire a RÉMÜLET rendező az úr, ami azt jelenti, hogy a bemutató előtt egy héttel a színészekben lévő, bukástól való félelem rántja össze az előadást; Rémület rendező úr végzi el azt a munkát, amit a feladatára többnyire teljességgel alkalmatlan rendezőnek kellene. A Katona egy jó korszakát leszámítva (és néha az Örkény és a Randóti), egyik magyar színház sem tud kikeveredni a provincializmus halott mocsarából. A nagykörúti színházak, ahol a 60-as, 70-es években még Otelló és Lear király volt műsoron (az egyik Lear annyira bebaszott az előadás végére, hogy a Cordelia nevű lányát Oféliának szólította),nos, ezek a hajdan dicső művészeti műhelyek a nyolcvanas évekre zenés színházakká züllöttek: csipás Macskák, és pozőr Producerek árulták rohadt portékáikat el a művészet templomában. És ha a Jézus Krisztus Szupersztárt igazul rendezte volna meg valaki (és nem a Szikora-féle változattal rontják a közízlést), akkor a templomi jelentben Sasvári ostorral kergette volna ki a színház templomából a kommersz kufárokat. „Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!” Shakespeare, Lear király. nfl.
