Riportok a kanadai vadonból

A  SZÍNÉSZ  KISZOLGÁLTATOTTSÁGA. A szabadkai rocker találkozóról írok ma, Kiss Péter kérésének eleget téve, mert nekem már a 35 évvel ezelőtti események oly közömbösek, mint a tegnapi újság. És a nosztalgia is kihűlt már A zöldhajú lány irányában, s még csak attól se vert jobban a szívem, hogy alkalmasint  életemben utoljára nyilvánultam meg ilyen módon. Azért vettem elő ezt a témát, mert volt annak egy számomra megható része: amikor a mai színitanodások néhány jelenetet eljátszottak a hajdani rockoperából, s hogy sokkal jobban, az is természetes valahogy. Hanem volt abban egy lány, akit családi kapcsolataim révén baba kora óta ismerem, s tudom, hogy abszolút zenei hallása van. Mégis hamisan énekelt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mért volt hamis, tudod mit mondott? Hogy ezt kérték tőle! Kicsoda? Hát a rendező, vagy valamely másik alkalmatlan dilettáns. Vágod? Hogy hamisan énekeljen! Talán, hogy ne legyen sokkal jobb, mint az eredeti, vagy mint az osztálytársai. Csak kicsit jobb. Ez annyira magyaros, és annyira erre a szarházi színházi szakmára jellemző, melyben béresattilás és vencelvalentinos paraziták élősködnek a színészi kreativitáson. Ha valaki kiemelkedik az átlagból, a fejére ütnek, hogy húzd már össze magad, mert itt a szürkeség és egyformaság történelmi távlatokban hagyományozódott. És nem csak erre a szakmára, de az egész szocialista-utód-hóbelebancra jellemző ez. Legfeljebb egy abszurd drámában tudom ezt elképzelni (pl. A kopasz énekesnőben- - - bár abban az énekesnő nem hogy nem énekel, de meg sem jelenik) egy rockoperában viszont egészen bizonyosan nem lehet jó egy koncepció, ahol a jól énekelő lányt szándékosan hamisan énekeltetik. nfl