Riportok a kanadai vadonból

EGYSZER  ELMESÉLTEM  Lilla lányomnak ifjúságom történetét. Ő abban a korszakában még a színészet felé kacsingatott, Pesten volt castingon, s azokban a napokban már úgy beszélgettünk egymással, mint két felnőtt. Talán akkor akartam bepótolni a gyerekkorában elmaradt odafigyelést, amit persze nem lehet bepótolni, ahogy az éhezést sem lehet egy későbbi nagy zabálással pótolni. És azt az érzetét akartam csillapítani, hogy Lea több figyelmet kapott gyerekkorában, ami persze részben igaz volt, mert más korszakban voltam, Lea születésekor, de korántsem voltam olyan jó apa, mint amilyen lehettem volna. Szóval, beszélgettünk Lillával. És azt mondtam: eszemben sincs tagadni, hogy olykor a túlzott szenvedélyem problémákat okozott, néha le is alacsonyított. Valami azonban örökre megmarad abból a korszakomból, mégpedig az az érzelmi méreg, amely elveszi az ember túlságosan biztos egészségét, helyette egy élesebbel és kockázatosabbal ajándékozza meg. Amit hiába is magyaráznál el a széplelkeknek, a mindenkit eláruló s minden hatalomnak behódoló értelmi seggeknek, nem értenék meg. Akik soha nem éltek valódi életet; akiknek erkölcsiséget másokra tukmáló  külseje mulatságos összefüggésbe kerül mindenféle keskeny vállakkal, és legelésző birkaszemekkel. Akkor alakítottam ki ama személyes elméletemet, amit a minap Sándor Erzsi, kedves kolléganőm sorsával kapcsolatban posztoltam, hogy: csak az átélt kínok és örömök adhatók át, vagy formálható alkotássá, legyen szó akár írásról, színjátszásról vagy bármiféle ilyen hívságról. Nem is sejtheted – mondtam akkor Lillának – milyen szelíd a büszkesége azoknak, akik már minden poklot megjártak. Ahhoz képest az én életem hétköznapi történet, pedig én is láttam a sátánt házipapucsban. nfl