HOGY KAMASZ KOROMBAN annyi kétségem volt önmagammal kapcsolatban, apámtól eredt. Őt valahogy – ma már tudom, helytelenül – egy stabil, beérkezett embernek láttam. Pedig láthattam volna azt is, hogy kövéren és felpüffedten, hatalmas pocakkal, folyamatosan iszik. Elképzelhetetlen volt, hogy hétvégén néhány órára is józan maradjon. Anyám válni akart, aztán mégsem, „a gyerekek miatt”, tudod hogy van. Az iskolából, ahol tanított, kirúgni apámat nem akarták, mert rendre az ő színdarabjai nyertek a különböző Gyermekszínjátszó Találkozókon, de kitették egy távoli iskolába tanítani, ahol nem zavart, ha piásan megy be (bár szerintem tanítani mindig tiszta fejjel járt). Persze dühös volt a mellőzöttségért, úgy érezte, a jogaitól fosztják meg, és ahhoz mindig ragaszkodott: az mindenben hivatkozási alapot szolgáltatott neki. Akkorára dagadt, mint egy hordó, és bár a bőre egészséges színű volt: mindig megfogta a nap, de az elhanyagoltság látható jeleit nem tudta eltűntetni. Néha úgy nézett ki, mint egy vadember, aki mindig pia után kajtat. Egy alkalommal aztán teljesen nyoma veszett, és napokon keresztül úgy tűnt, hogy a földi(i) nyelte el. Anyám a rendőrségen is bejelentette az eltűnését, akik persze ismerték, és még annyira sem mozdultak, mintha egy házi kedvenc eltűnését jelentették volna. Végül valaki szólt, hogy az orahovói Fácán fogadóban van, ami egy juhszélen lévő út menti csehó volt. Akkor anyám elment érte, és azt mondta türelmesen: „Gyere haza, Sanyi”. És a Sanyi hazajött, megfürdött, és a következő héten ment minden ugyanúgy tovább.
Talán ebből is látszik, hogy apám természete a saját énképemre is rányomta a bélyegét. Az én akkori gondolkodásom sohasem a nagy dolgokra irányult, hanem mindig csip-csup dolgokra, amelyeknek a közvetlen környezetemhez volt közük, a haverokhoz, a lányokhoz, akik bár kedveltek, de közben kicsit bolondnak is tartottak. (Később Shakespeare keserű humorú Bolond szerepei mind elkerültek, pedig ezt az élményt jó elő tudtam volna hozni a tudatalattimból.) És kompenzáltam, persze, rendesen. Az apámtól örökölt igényemmel a pontosan megfogalmazott beszéd iránt, folyton kigúnyoltam azt, aki valami nyelvi hibát vétett. Cikiztem és piszkáltam őket, gúnyoltam és ironizáltam, és áldozataimnak egyszer sem jutott eszébe, hogy ennek a nyelvi hatalomnak az alapja teljességgel bizonytalan, és egyetlen jó irányzott viszontcsapással kiüthettek volna a nyeregből. Hiszen beszédhibás voltam! Hadartam durvára, még az anyám sem értette a kamaszkori hablatyolásomat. Miután megszégyenítettem azt, aki, teszem, sük-sükölt, a másik félnek elég lett volna utánoznia az én beszédemet, és máris porig alázhatott volna. (Hlnelgyk hztk. Ez nálam annak idején azt jelentette: holnap elmegyek hozzátok.) A lelki torzulásaim a bizonytalanságomból és gátlásimból fakadtak. Ám amikor a nagy dolgokra került sor, sohasem kételkedtem abban, hogy elérem, amit akarok, tudtam, hogy ott van bennem az erő és az elszántság, ami soha nem hagyott nyugtot. Hogyan is hagyott volna? Hiszen akkor már az elején fel kellett volna adnom mindent. Például azt, hogy önmagam logopédusaként, kigyógyítom magamat a hadarásból. nfl
