9/11. AMIKOR MÁSODSZOR UTAZTAM ALASZKÁBA, és az átszálláskor New York fölé süllyedve kinéztem a gép ablakán, még láttam az ikertornyokat. Aztán eltelt néhány hét, és 9/11 reggelén, 9 körül éppen Kanadába akartunk indulni, kábé kétnapos út terepjáróval, és amikor már indultunk volna, felhívtuk Paul Gillis-t, a félvér indián vadászunkat, hogy akkor oké lesz-e a dolog, erre ő azt mondja elképedt hangon: „Ti nem néztek tévét?!” Nem néztünk tévét. Alaszkában az emberek nem néznek tévét. Bekapcsoltunk a tévét. A képernyőn, mintha a Jurassic Park őslényei elevenedtek volna meg, szárnyas ujjú őshüllők ereszkedtek volna alá az égből, szörnyek zuhantak bele az ikertornyokba. Fekete füstfelhő gomolygott fel, a tornyokból láng csapott ki, megolvasztva ércet és fémet, szinte érezni lehetett az égett hús szagát, s hallani az alázuhanó áldozatok halálsikolyát. Megjelent az Első Ember is, a kamerába szónokolt, a Gonosz eljöveteléről beszélt: “Ez a támadás megrendítheti a legmagasabb épületeket, de nem rendítheti meg társadalmunk alapjait.” A képernyőn most hisztérikusan sivalkodó nők közelképe látszott, a háttérben földre hulltak a tornyok, a füst üldözőbe vette a tömeget, mint a kíméletlen lelkiismeret. Fucking Jesus!, sikoltotta tébolyultak egy nő, s a haját tépte, fucking Jesus!, ismételte sokszor, aztán a por és a füst elől menekülő tömeg magával sodorta.
Ezt láttuk a tévében 15 évvel ezelőtt, az alaszkai Fairbanks-ban, azon a rettenetes, apokaliptikus, gyáva és halálmegvető, sunyi, ravasz, aljas, és végérvényesen megmásíthatatlan reggelen. És amikor Alaszkából visszaútban a Kennedy reptér leszállópályája felé süllyedünk, már nem láttam az ikertornyokat. nfl
