(Miként Dosztojevszkij sem kipróbálta ki, hogy milyen érzés agyonverni egy vénasszonyt, az én regényrészleteimet is megfelelően érdemes értelmezni.) A NAGYÁRUHÁZ bejáratánál gépi mikulás röhögött. Rajtam, hogy csodálkozom azon: ezek ma is nyitva vannak. A városvezetés egyedül ezeknek engedélyezi a vasárnapi nyitvatartást, mert a polgármester családja részesedést kap a haszonból. Bementem. A műszaki részleg VIZUÁLIS dobozokkal volt TELE. Több lehalkított képernyő egymás mellett, mindegyiken ugyanaz a politikus szája mozgott. A hangszóróból behízelgő zene szólt, mint egy szalaggal átkötött ajándék, rózsaszín masnival. Álmentem az élelmiszer részlegre. Kosarat nem is vettem kézbe, nem volt rá szükségem. Odamentem az egyik pulthoz, levettem egy üveg ásványvizet, aztán a hónom alá vettem egy félkilós kenyeret, és hozzá egy letéphető fedelű májkonzervet. Elindultam a kijárat felé, közben odaszóltam a lánynak, hogy bár van pénzem, mégsem fogok fizetni. Mégpedig azért nem, mert nekem erre szükségem van. Színészi képességem segítségével jól tudtam utánozni az aktuális diktátor hangját (azóta is minden diktátor hangját tudom utánozni), és az ő modorában kezdtem szónokolni: “És eljön majd a kor, amikor mindenkinek a szükségletei szerint…” és csak mondtam hosszan a rádióban és a nagygyűléseken sokszor hallott mondatokat, lány pedig tátott szájjal nézett. Azzal zártam a rögtönzött flashmobomat, hogy: ugye ezt hirdették azok, akik átmentették a hatalmukat?... Lassan mondtam, megrágva minden szót, hogy ne legyen félreértés. Elmentem a kassza mellett, csipogni kezdett a riasztó. Nyugodtan kimentem az utcára, miközben hallottam, hogy a lány a főnökének és a biztonságiaknak telefonál. Kitekertem az ásványvíz nyakát, ittam belőle egy nagy kortyot, aztán az egész zsákmányt odaadtam a járda mellett ülő hajléktalannak. Nem éreztem magam robinhúdosan. De azért nyugodt voltam.
Ekkor értem a drogéria elé, amit a polgármester felesége működtetett, de a cég külföldön volt bejegyezve. Bementem, leemeltem a polcról egy kisebb tégelyt. Az eladók nem figyeltek oda, feltűnés nélkül el is vihettem volna. De akkor az lopás, nem pedig lázadás. Hiszen a szóban forgó tárgy csekély értéke nem indokolta a lopást, s nekem sem ez volt a szándékom… vagy ha igen, akkor csak annyira, hogy áthágjam azt a törvényt, amit a törvényhozók hoztak, és ugyanők hagyják figyelmen kívül. Ugyanis ez a tégely elsősorban tulajdon volt (emlékeztetőül: a polgármester nejének tulajdona, offshore-ba bekötve), s csak másodsorban tégely. Azzal, hogy NEM haszonszerzés céljából loptam el – hanem hogy bizonyítsam magamnak, hogy az csak egy tárgy, semmi több –, nemcsak a tégelyt fosztottam meg a szentség nimbuszától, de a világ összes anyagi tárgyát is. Így ezzel az apró lopással minden ellopott tulajdont visszavettem (2 negatív = pozitív). Mindet, az apró tégelytől azokig a villákig, melyeket a kormány az előzőektől kommunizált el. És a tégely ellopásával szimbolikusan privatizált vállalatokat loptam vissza az ellopásból. Úgy éreztem, ez a szimbolikusság hasonlóan megnyugtató, mint amikor kamaszkorunkban Effel bankjegyeket gyújtottunk fel. Hazafelé menet a tégelyt az első szemétkukába dobtam. (ÚT A TÜKÖR MÁSIK OLDALÁRA) nfl
