TÖRTÉNETÜNK IDEJÉN Vajda tanárnő megkérdezte, ki a kedvenc költőm, s én Villon nevét mondtam, nem sejtve, hogy egyszer magam is utcai költő leszek: minden hazában dia-spóra. Pár évvel később Eff gyújtott engem lázadóvá. Együtt néztük meg a Hair című Forman filmet, melyben Bergerék felgyújtják a katonai behívóikat, s bár ilyen értelemben már ránk is szemet vetett a szemét hatalom, mi mégsem ez ellen lázadtunk. A pénz ellen lázadtunk, és a művészet eladhatósága ellen. És a kommersz művészet elleni lázadásunkban felgyújtottunk egy marék bankjegyet. Kábé ezer volt, de lévén az a pénznem akkortájt elég labilis, nem jelentett komoly mennyiséget . És az egész valójában szimbolikus cselekedet volt. Igen, mint ahogy szimbolikus maga a bankjegy is, melynek névértékét aranyban őrzi a kibocsátó bank trezorja. Eff úgy vélte, ha az ember hitelesen és őszintén lázad az elanyagiasodott kommersz művészet ellen, akkor nem szükséges felgyújtani a giccseket árusító szuvenír boltokat (aminek egyébként lett volna némi romantikus bája), elég felgyújtani egy csomó pénzt. Ehhez a performance-hoz csakis saját pénzt volt szabad felhasználnunk, ezért mi szünidőben két napig ablakot mostunk egy benzinkúton. Kamaszos elgondolásunkban a pénz felgyújtása ugyanolyan szimbolikus jelleget öltött, mint egy patakból ivó szarvast ábrázoló festmény megsemmisítése. És mivel a pénzverés állami monopólium (meg az emberverés is, bizonyos korokban s helyeken) – szintén szimbolikusan – a pénzünk felgyújtását mindenféle hatalommal szembeni ellenszegülésnek is szántuk.
Sok évvel később jutott ismét eszembe Eff, amikor az utcán menve a rendőrök gumilövedékkel szétlőtték a kezemet. Aznap este a vérző kezemmel felgyújtottam egy bankjegyet. És Effre gondoltam, aki kamasz koromban megtanított arra, hogy egy hatalmat szimbolikusan is el lehet pusztítani. nfl (RÉSZLET VOLT AZ út a tükör másik oldalára CÍMŰ, MOST KÉSZÜLŐ REGÉNYEMBŐL. A KÖVETKEZŐ RÉSZLET holnap 9-kor)
