(A TEGNAPI RÉSZ TARTALMÁBÓL: É-vel nagyon szerettük egymást, és a diplomaosztó utáni banketten botrány készülődött.) Darvadoztam a kerti asztalnál, kezemben É kellemesen izzadó tenyerével, a társaság fölött lógó lampiont néztem, és a fény körül keringő éjjeli pillangókat figyeltem, beleérző szimpátiával. Hirtelen csend támadt. A társaság felé fordultam, és láttam, hogy megérkezett a kirúgott tanár. Leült a rendező mellé. Látszott, hogy az estét italozással töltötte. Halvány mosolya a cinikustól a gúnyosig sok mindennek volt nevezhető. Lopva mindenki a tanárt figyelte, aki karót nyelt tartásban, karba font kézzel ült, a feje mozdulatlan volt, csak a szeme pattogott ide-oda, beszélőről beszélőre.
Akkor már mindenki tudta, hogy hamarosan valami történni fog. Aztán elkezdte. Mondta. Mondta. Szidott mindenkit. Mindenkit, az egész osztályt, a volt növendékeit.
Az egész este ebben telt el. Hajnal felé az egyik lány felajánlotta: menjünk hozzá, pia is van. Elmentünk. Hajnal felé többen távoztak. É, az ölemben ülve a fülembe súgta, hogy talán nekünk is haza kéne mennünk, és ezt magam is jobbnak tartottam, mert a tanárunk hallgatásában volt valami nyugtalanító. A tanár ekkor felállt, bizonytalan léptekkel átjött a konyhába. Tántorogva leült a radiátorra. Engem nézett. Tekintetén látszott, hogy most engem szemelt ki, ez egyébként egész este várható volt: az alacsony termetű emberek ab ovo gyűlölik a magasakat, és az ilyenkor elemi erővel törhet fel. Éreztem tarkómon a szúrós pillantását. Az asztal túlsó felén ülő lány valami érdektelen történet közepén járt, amikor észrevette, hogy senki nem figyel rá, befejezetlenül hagyta a mondatot. Hosszú csönd után halk csobogás, odanéztünk: a tanár ferdén tartotta kezében a poharat, a bor a cipőjére csorgott. Nem vette észre. Mi meg nem szóltunk. Ekkor felállt a radiátorról. Odajött. Elénk állt. É feszengett az ölemben, fel akart állni. Olyan volt ez, mint mikor a westernfilmben két párbajhős megáll egymás előtt, kinyitják revolvereik tokját… Feszültségfokozó szájharmonika szól: wjááá–-u-áááá, wjééááá–-uuuuu-ááá, és a jelenlévő városlakók távolabb húzódnak. Megfogtam É kezét, megnyugtatóan csippentettem a szememmel…
Ekkor megszólalt a tanár. Azt kérdezte: hol szedted fel ezt a cigány kurv…
Ekkor a tanár szava félbeszakadt. És a tanár nekiesett az ajtónak. Az ajtó pedig nagyot csattant a falon. De nem ám magától esett az ajtónak, és az ajtó sem önmagától csapódott a falnak, és a tanár szava sem véletlenül szakadt félbe, hanem attól a pofontól szakadt félbe, amit reflexből adtam neki. Ilyen pofon életemben kétszer jött a kezemre. Ez volt az első eset. A második eset után elfogytak a kezemből a pofonok. Csak kétlövetű volt a tenyerem. A tanár kiejtette a kezéből a poharat, üvegszilánkok fröccsentek szerteszét, É bokájába is fúródott egy, a tanár pedig kiment a nappaliba, fogta a kabátját és köszönés nélkül elment.
Ez a pofon évekig fájt nekem. Hogy, szabad-e tanárt pofozni, még ha részeg is. Mert a tanár majdnem olyan, mint az ember édesapja. Szóval – határeset. (HÉTFŐ REGGEL 9-TŐL MINDEN NAP MÁS-MÁS TÖRTÉNETTEL JÖVÖK, DURR-HANGNEMBEN. )
