SZÍNHÁZŐRZŐK. Hívatott az igazgató, hogy: úgy érzi, idegen vagyok a társulatban. Amíg beszélt, az íróasztal fiókjából – ahonnan a maffiások pisztolyt vesznek elő a filmekben – elővett egy szalámis szendvicset, beleharapott, bő nyállal rágta. – Ez trianon-szindróma nálad?
– Nem hiszem – válaszoltam halkan. – A szülőföldemen is idegen voltam. Meg a családban is. „Magad vagy, mondták…” József Attila.
– Nem vagy nyitott a társulat felé. Nincs benned kezdeményezőkészség a beilleszkedésre. Remélem, nem akarsz ellentmondani nekem, vagy igen?
– Nem, igazgató úr – mondtam, és megráztam a fejem, és alávaló fráternek éreztem magam, mert nem vagyok nyitott a társulat felé, és nincs bennem kezdeményezőkészség a beilleszkedésre. És mert valóban kísértésbe estem, hogy ellentmondjak az igazgatónak, mert nem én rekesztettem ki a társulatot, hanem ők engem.
– Mostanában nem látlak a büfében. Derogál neked a társulat?
– Nem bírom a cigarettafüstöt.
– Értem. Akkor ez rendben, és (harapott egyet a szendvicsből), és az se baj, hogy nem mosolyogtál. Te azt hiszed, fölötte állsz a társadalmi konvencióknak, ugye? Te egy romlott, boldogtalan, kiábrándult, fegyelmezetlen, alkalmazkodni nem tudó ember vagy – morzsa fröcsögött ki a szavakkal, és úgy csapta fel a fejét, mint a zongoraművész, egy jól sikerült futam után. – És úgy látom, hogy téged tudat alatt undorít a képmutatás.
– Nem, igazgató úr. Nem tudat alatt.
– Akkor mi a fenének vagy színész? Az arról szól: képet mutatni, két álarc, felfelé és lefelé görbülő száj…
– A szoros összefüggést nem értem. Amúgy pedig, ehhez értek legjobban.
Az igazgató nem volt elégedett a válaszommal, visszatért a rögeszméjéhez.
– Tudod, nem lennék meglepve, ha te mániás depressziós lennél. Nem akarsz pszichológushoz menni?
– Megfordult már a fejemben.
– Ezzel bevallod, hogy őrült vagy?
– Őrült? Igazgató úr, szinte megborzongat, olyan kellemesen patetikus ez a szó. Popriscsin vagyok, igen, játszottam pár évvel ezelőtt. Mert mi más lehet az, mint őrültség, hogy olyan dolgokon ütközöm meg, amelyek mások számára egészen elfogadottak és mindennapiak? És miért okoz bennem parázna vágyat, hogy ne olyan legyek, mint azok a mások.
Szántszándékkal használtam ezt a kenetteljes kifejezést, mert a paráznaságot ebben a mondatban és személyem vonatkozásában teljesebbnek és pontosabbnak találtam bármi más szónál.
Az igazgató forgatta a szendvicset, nézte: kereste azt a felét, ahol vastagabb a szalámi. Közben fel-felpillantott rám, ahogy zsákmányáról az oroszlán.
– És (elakadt a szava, félrenyelt, köhögött)… várj, mindjárt, csak… (lenyelte), és neked nincs… feleséged?...
– Meghalt. (Nem éreztem kötelességemnek őszintének lenni. Mi köze hozzá.)
– Sorry. – Néhány pillanatig várt, mielőtt beleharapott volna a következő falat szendvicsbe, mintha ezzel a rövid önmegtartóztatással adózott volna a gyászomnak. Ami ugyanolyan semmit nem jelentő gesztus volt, mint az egypercesnémahallgatás, és a “részvétem”…
… erről eszembe jutott az a párttitkár (akkor már polgármester volt), és egy iskolát avatott fel, s azzal zárta az átadási szónoklatát: “… és fogadják őszinte részvétemet”. És most, mint a rossz viccmesélő, magyarázva teszem hozzá: összetévesztette a részTvételt, a részvéttel. (ÚJ TÖRTÉNET PÉNTEKEN 9-kor)
