Riportok a kanadai vadonból

SZÍNHÁZŐRZŐK. (Az kedden félbehagyott rész, röviden: elment az utolsó vonat, a pályaudvaron éjszakáztam… utolsó mondata: Az emberek többségében egy kóbor kutya látványa nagyobb empátiát vált ki, mint a kukák mellett csendben éhen haló embertársuk látványa: „dögöljön meg, biztos ő tehet róla”. ) … Egyszer csak nagydarab, banyaarcú takarítónő jött be a váróterembe, súlyos partvisával odacsapott a kutyához. Úgy láttam, kicsit be is van rúgva, támolyogva ment, egy víziló kecsességével. Rekedtes hangon dúdolt egy dalt valami hűséges matrózról. Mármint hogy neked, matróz?... na ne. Tenger sehol, közel s távol. Horthyt is hagyjuk... Alkudjunk ki vasutasban. A kutya az odacsapásra, mint a kocsi biztonsági berendezése, nyikkant. A resti sarkában játékgép. Úgy állt ott a falnál, mint egy öregedő, foghíjas prostituált. Vali  barátnőjének a férje egy ilyenbe szeretett bele. Oda hordta minden pénzét, beledobálta minden vagyonukat, elzálogosította a házukat. Mire az asszony észbekapott, már minden odavolt, a férfi egyik veséje is. Azt is el akarta adni a szervkereskedőknek, hogy eljátszhassa a játékgépen. Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben. A játékszenvedély! Minden szenvedély lényegéből fakadóan túlzás. Rosszmagam, az addiktív hajlamomból tudom, hogy az alkohollal szemben sem nyert még senki háborút. Inkább csak arról van itt szó, hogy addig nem szoktunk észbe kapni, amíg az orrunk nem kerül a víz alá. Kinéztem az ablakon a peronra: köd gomolygott a sínek fölött. Egy zömök tolatómozdony szüntelenül le-föl rohangált a pályán. Üres vagonok dübörögtek, mintha üldöznék egymást. Arcomat a párás üveghez nyomva figyeltem ezt a fényekkel és füttyökkel irányított zűrzavart. Kis csend után soha véget nem érő szerelvény kattogott az egyik külső vágányon. Eszembe jutott, amikor Hubicskát játszottam a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, és esténként kimentem a pályaudvarra, órák hosszáig lézengtem ott. Egyik este léptek kopogtak a ködben. A peron fölött lógó lavórméretű óra felől egy lány jött oda hozzám, illedelmesen bemutatkozott: Erdei Virág vagyok. Aztán továbbment, eltűnt ott, ahol a sínek összeérnek. Fölnéztem a lavórnyi órára: éppen akkor pattant oda a mutató az éjfélre. Másnap pedig egyfolytában azon töprengtem, vajon csak elképzeltem-e azt a találkozást? Hetekig gondolkodtam ezen, és már kezdtem attól tartani, hogy megbuggyanni készülök, amikor egy reggel levél várt a portán. Iskolásfüzetből kitépett kockás lapon: “Én vagyok, akivel ott a peronon találkoztál, Erdei Virág a nevem, messzi-kopár tájról írok neked, és ha akarod, holnap ismét eljövök hozzád a ködből.” Bolondságnak tartottam, másnap este mégis kimentem a nyíregyházi állomásra. Nem ismétlődött meg az állomási látomás. Fél évvel később, fényes nappal autogramot kérni odajött hozzám az utcán egy martóz blúzos diáklány. Ő volt az. Elszállt a varázs, de aztán egyszer csak (EZ  A TÖRTÉNET  BEFEJEZŐDIK  HÉTFŐN   9-ÓRAKOR) .