Riportok a kanadai vadonból

SZÍNHÁZI  HÁZŐRZŐK.  5. szín (Purgatórium).  Drámai felütés, tus: meg akart ölni a színház. Ez előhozott bennem bizonyos régebbi fájdalmak emlékeit, mert anélkül lassan úgy éreztem volna magam, mint egy drámahős. És a drámahősérzet dráma nélkül nem veszélytelen, mert az ember nem tud ellenállni, hogy ne higgye magát a dráma protagonistájának. Nomégegyszer, tus: meg akart ölni a színház. Nem színpadon, bár olyan is előfordult, de erre most nem térek ki, nagyon megzavarná mai jegyzetem logikai és okozati rendszerét, mely által el akarok jutni mai témámhoz: Zsótérhoz. A miskolciakat is csak témám farvizén említem, ahol 15 évig fegyelmezetten dolgoztam (olyan intenzíven, hogy az Egy örült naplója esőadás közben mentő rohant velem az intenzív osztályra… ami legfeljebb önpusztításnak számítana, nem gyilkosságnak). De 10 évvel ezelőtt, a fiatalság férfierejétől és némi szesztől megrészegülten meztelenül táncoltam a büféasztalon, miközben egy aktuális kormányfőt szidtam, aki akkor még a vörös seggfű felségjele alatt kormányzott… (Nyugodj meg, ballibes: ma ugyanazt kiáltoznám az aktuális névvel a narancsra… legfeljebb egy Tarzanos leopárdbőrt tennék az ágyékom elé.) De ez megtörtént akkor. Nem vagyok rá büszke. És immár 10 éve odüsszeázom Szküllák és Kharübdiszek között, Kanadától a Balkánig, száműzötten (és ez semmi ahhoz képest, hogy Batsányi 30 évig volt internálva). Ha akkor embert öltem volna, már jó eséllyel szabad lennék. De ama színház kapujába kötött színházőrzők még az épületbe se engednek be. Leveleimre nem válaszolnak, a telefonba letagadtatják magukat... jut eszembe, ha valaki ismeri B. A.-t,  a jelenlegi miskolci színigazgatót (akivel kölcsönösen nem lehet bajunk egymással: még soha nem találkoztunk), emlékeztesse, hogy a Nomád még mindig vár arra a titkárnője által beígért telefon-visszahívásra. Egy telefonhívás azért nem jelent olyan nagy kockázatot. És talán az a 15 ott eltöltött évem, mely alatt 3szor választottak az év színészének, előlegezhetne számomra egy telefonhívásnyi bizalmat. De nem a miskolciak azok, akikről mai jegyzetemben szólok. Ezek másféle csahos színházőrzők. S még csak nem is a szülőföldemre célzok, ahol V. V. (nem valóvilágos, volt párttitkár) igazgató újságba is lenyilatkozta, hogy számít rám, s utána még azt is letagadta, hogy ismer. (Ez csak egyik eset a szülőföldről, ami miatt soha többé nem akarok egy levegőt szívni egyetlen ottani régi baráttal sem.) No, de az első bekezdésemben tett ígéretem ellenére mégis elkanyarodtam, vissza hát a 21 évvel ezelőtti meggyilkolásomhoz. Akkori kiszolgáltatottságomban átmenetileg visszaköltöztem a szülőföldemre, munkát kaptam ott a Délvidéken. A Furcsa pár-ban Oscar, a rendetlen macsó (divatos szóval): a komfortzónámból, szemben a piperkőc Felix figurájával (amely jobb szerep). Nem igazán sikerült. Túl közel volt hozzám a figura. Jó az, ha valakit pofán csap a szerep, csak ne üssön ilyen nagyot. És mikor a színházi szakma átmenetileg elhalasztotta a kivégzésemet, találkoztam Zsótérral. (Őt nem szignóval írom, egyetlen zseni volt, akivel dogoztam… és még megölni sem akart – ím a bizonyság: nem paranoiám van. De őneki még azt is megbocsátottam volna, ha megöl… no, ebben mondatban van egy hangyásznyi paradoxon). Szóval a Zsótérnak mondom, hogy Furcsa pár, akkor ő rávágja: „Gondolom, Félixet játszottad”! Nem, mondom, az Oscart. Mire ő: „Pedig az érdekesebb lett volna a 190 centiddel, és a 80-as vállszélességeddel.” . A zseninek nem patentra jár az agya, és nem klisékben gondolkodik. (A  KÖVETKEZŐ  TÖRTÉNET  holnap 9-kor) nfl „Éneklően az elmenekült Istenre figyelni.” Heidegger. „A szépség vad és szelídíthetetlen”. EP