SZÍNHÁZI HÁZŐRZŐK. 3. szín. Az igazgató kábé háromszáz kilós volt. Főzött lábszagot árasztott. Bemutatkoztam.
– Örkény István.
– Mi van vele?
– Kivel mi van?
– Örkénnyel. Már meghalt.
– Engem is Örkény Istvánnak hívnak. Előfordul, hogy két ember viseli ugyanazt a nevet. Ha lenne még olyan, hogy telefonkönyv, és belepillantana, elámulna, hány ember viseli azt a nevet, hogy Szabó János, és Kovács István. És akkor még nem beszéltem a Kovátsokról.
– Oké, mondja Örkény, mért keresett meg engem.
– Valami munkát szeretnék.
– Tud énekelni?
– Rockoperákban is játszottam. Úgy énekelek, mint a pacsirta.
– És még? Valami különleges képesség?
– Madárhangokat is tudok utánozni. Nem csak a pacsirtát… Kell a munka. Éhezem.
– Van egy kis kenyérmorzsám, vagy más madáreleségem.
Az igazgató felnevetett, nagy, szőrös nevetéssel.
– Bármilyen munkát elvállalnék. Színpadon kívül is.
– Ne nézzen madárnak. Madárhangokat a madarak is tudnak. (Az igazgató az órájára pillantott.) Elmehet.
Udvariasan elköszöntem. Aztán kirepültem az ablakon.
