SZÍNHÁZI HÁZŐRZŐK. 2. rész A. tehetséges volt, de valamiért gyűlölt engem. Nem tudtam az okát. Mondtam is neki: A., ne gyűlölj engem, mert nem tudom az okát. De ha tudom az okát, akkor se oké, hogy gyűlölsz, mert úgy nem lehetek jó a szerepben, ha gyűlölsz engem. Pláne, ha nem tudom az okát. Ha a rendező nem szereti a színészt, a színész nem lehet jó a szerepben. Ez a szabály. A. vállat vont, otthagyott.
Az első jelenetben E. volt a partnernőm, nem fiatal, mégis volt valami légies a játékában, valami megmagyarázhatatlan és roppant érzéki. A tökéletes érzékiség, nettó tisztaság, amely már lerázta a test nyűgét. Ő volt számomra az eleven példa: az igazi nő nem öregszik.
A főpróbahéten megjött a média, interjúk a rendezővel, jelenetek a reggeli celeb-evőbe (amiben korábban A. tévés műsorvezető volt).
– Kezdjük az első jelenettel – mondta A.
Már az ötödik mondatnál, minden egyes szava után szünetet tartva kiabált:
– Nem ezt mondtam! Nem– – – ezt– – –mondtam! Te hülye, te! (Mint afféle médiageci, a kameráknak szerepelt.)
Leültem a színpad deszkáira, karommal átfogtam a térdhajlatomat. És kattogott az agyam, hogy mit tegyek. Mert valamit tenni kell, mert A. vérszemet kapott! A sebeimet keresi, sebezni akar, semmi mást, csak marni, és tulajdonképpen A. meg akar ölni, de gyáva ehhez. Mert a hagyományos módon történő emberölést a Btk. ez idő szerint még bünteti. Rafináltan akar ölni, felelősség nélkül.
Gyerünk, álljunk fel, igyunk egy korty vizet. Kiszáradt szájjal nem lehet beszélni.
Most sokáig nem állított le. A tévések érezték a balhészagot, ott köröztek a kameráikkal. A kollégák is odatódultak a körfüggöny és a portál közé, és figyelték és várták, hogy most mi lesz. Mert mindenki tudta, hogy a következő megállásnál valami történni fog.
– Hogy tartod az ujjad?! Te hülye operaénekes! Te ló!
Kimeredt szemmel álltam a színpadon, mint a kitömött gorilla. Mindenki hallgatott, csak a tévések neszezését lehetett hallani, meg a fotósok villantak egyet-egyet néha, mint a közeledő vihar villámlásai.
Akkor elindultam a portál felé, onnan az öltözőbe. Levetettem a jelmezt, fel a civilt, irány kifelé. A kijárati ajtó zárva volt. Próbáltam szépen nyitni, nem mozdult. Erősebb mozdulattal megnyomtam: kijött helyéből a biztonsági zár, reccsenve szakadt ki az ajtó. Kint voltam a szabadban. “Fejjel a falnak, és az ütött résen tovább”, ahogy Mészöly Miklós írja. nfl
