EGY ILYEN, GYANÚSAN önírás-jellegű szappannovellában nem csak az olvasó fejében fordul meg, hogy amit olvas, mennyire része a megtörtént valóságnak. Így van ezzel a szerző is. Pontosan annyira van ezzel így, mint amikor ott ül a tükör előtt, és nézi a folyamatot, ahogy a sminkes rakja fel rá az alapozót, esetleg parókát, még inkább esetleg: ha Cyrano szerepét mérték rá, mint rám is egyszer, de ott saját méretes orrommal játszottam, ahogy az indián szerepét is a Kakukkfészekben, mégis, ahogy nézem a tükörben a folyamatosan elváltozó arcomat, eljött az a pillanat, amikor már nem tudtam, hogy ki a valódi: az-e, aki ezt nézi, vagy az a teljesen megváltozott külsejű faszi, aki ott feszeng a foncsorozás felszínén. Úgyhogy amikor például azt az elképesztően abszurd történetet mondanám el, hogy egyszer meztelenül mentem be a színházba, de nem a közbotrány keltésének szándékával, hanem hogy annyira kifáradtam egy hosszú lovagláson (egy filmszerephez tréningeztem magam), hogy amikor délután hazaértem a lakásba, és az órát felhúzva lefeküdtem, rögtön el is aludtam…
… megyek az utcán, szembe jön velem egy idősebb bácsi (kábé annyi lehetett, mint most én, úgyhogy hagyjuk a korát), és az aktatáskájával hadonászott előttem, és azt ordította az arcomba, hogy: “kööözboootrááány”, olyan volt az arca, mint egy faragott totemoszlop, amilyent pár évvel később Alaszkában láttam: vicsorított az arca, talán a műfogsora nem jól illeszkedett a szájába, és a hosszan kitartott ááá-hangzó közben összevaccant. Szóval, megyek az utcán, és ez történik, és akkor lenéztem a testemre, és egy meztelen férfit láttam, aki minden jel szerint én voltam, de még mindig nem ébredtem fel, csak valami atavisztikus szorongás uralkodott el rajtam, és az egész olyan volt, mint egy lassított film… és akkor lassan bementem egy kapualjba, ahol egy szenespince szája sötétlett, ide mentem le, és közben hallottam a rendőr kocsit vijjogva megállni a ház előtt, “merre, szaladt?, erre van!” ilyen hangok érkeztek hozzám, és akkor előjöttem, kezemmel úgy takartam el a farkamat, mint annak idején a két meleg gyerek, akiket egy kollégám a fülüknél fogva rángatott ki a zuhanyzóból, szóval úgy takartam el a farkamat, mintha szétcsúszó életemet akarnám összetartani. Közben egy lakó (szép arcú negyvenes nő) egy törülközőt csavart az ágyékomra “ne bámulják már magát így”, és a két rendőr kísért vissza a lakáshoz, melynek ajtaja tárva-nyitva volt, bizonyítani hivatva azon állításomat, hogy álmomban jöttem ki ezen a június eleji fényes délutánon az utcára, és indultam el alva a színház felé. És persze a hírem már megelőzött, mert amikor negyed óra múlva – még időben, és már felöltözve – odaértem a színház elé, már ott várt a bejáratnál az egész társulat, és az egyik színész (Szirtes Gábor) odalépett hozzám, és azt mondta pókerarccal: “Mi van Nomád?, te ruhában”?
Ha ezt megírnám egy regényben, bizonyára megfelelő elhitetőerővel bírna, mégis sokan kétségbe vonnák, hogy ez mennyire az elképzelt valóság része. Talán én is bizonytalan lennék ez ügyben, de ha Szirtest bárki megkérdezné, már nem lenne kétséges, hogy ez a megtörtént valóság része. nfl
