Szappannovella 6. (Mottó: „A semmi megsemmisít.” M. Heidegger) DOGÁNYI, a hízékony emberke, az ottfelejtett művészeti titkár. Negyven éves koráig példás családapa volt, esténként pizsamába bújva nézte a tévét, és betonhűséggel ragaszkodott a feleségéhez, akivel kölcsönösen első szerelmei voltak egymásnak. Dogányi előtt minden nap ott nyüzsgött a legszínesebb világ: a színház, és a sok probléma, amit ő oldott meg, de ő rettegve húzta be csigaszarvacskáját, ha megérintette a valóságos élet, a való világ. Álmokat hazudott, hazugságokat álmodott, hiperérzékeny volt – tehát súlyos alkoholista. A húgomon kívül talán ő volt az, aki legnehezebben viselte el, hogy határon túlra köpött minket a világ. Egyszer félrehívott, és kellemes konyak illatával a fülembe lehelte a titkát, hogy ő hamarosan elmegy, mert az ilyen hontalanokból, mint ő, senki nem kér, idegennek érzi magát a családjában, a színházban, mindenhol. És ő olyan országról álmodik, mondta, ahol megállapodhat, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, amit ő…
… aztán ez a folyosói találkozás után pár héttel, egy hétköznapi délelőttön, látszólag minden okszerű magyarázat nélkül ledobta a könyökvédőt, felállt az íróasztaltól, és otthagyta a színházat. Távoztában nevetve rácsapott az öregedő szubrett, Pasza Éva fenekére, aki bár megszokta a fenékcsapásokat, és csapásra különösen alkalmas nagy segge volt, mégis kimeredt szemmel nézte a távozó Dogit. Az utcán mosolyogva vonult végig. Otthon fütyörészve összecsomagolta a legszükségesebb cókmókját, és feleségének arra a jogosnak mondható kérdésére: hova készülsz, édes? a lehető legnyilvánvalóbb választ adta: elmegyek stricinek, lányokat akarok futtatni, és alkalomadtán meg is akarom őket baszni.
Hogy teljesítette-e éle rendelte küldetését, senki nem tudja, de egy év múlva lefogyva jött vissza a városunkba, minden jel szerint teljesen bekattanva. A büfé asztalánál többen ültünk, kérdeztük, hol jártál, Dogi? és ő lelkesen mondta, hogy repült egyet a föld körül. Repülővel? kérdeztük, nem, mondta, én vagyok a Szupermen. Egymásra néztünk, aztán kérdeztem, hogy milyen magasan, mire azt mondta, hogy kábé négy emelet magasságban, mire én genya voltam, mert azt mondtam neki, hogy az legfeljebb húsz méter magasan lehetett, tehát elég alacsonyan szállt. Mondtam neki, hogy tudok a sarki dílernél egy olyan anyagot, ami nem csak négy emeletnyire hordja fel az embert… de ő akkor már ment tovább, és másnak mesélte el a repülési kalandját. Estefelé aztán hazament a feleségéhez, aki nem kérdezett semmit, csak elé tette az élére vasalt pizsamáját. Ebben a pizsamában halt meg pár nap múlva. (folt. köv. pénteken, új történettel) nfl
