SZAPPANNOVELLA 4. rész. (Az előző rész tartalmából: mivel nem nevettem a büfészínész viccein, a társulat ellenem fordult, leginkább Barna Maca…) … Barna Maca ötlete volt, hogy valami módon ki kell engem rúgatni a színházból. Kezdtem halálkomolyan venni a Barna Macát, meg a többi kollégát is, amikor Ő a büfében elébem állt, és az arcomba mordult: Ná mi ván, ifjú vadász? Mire vagyunk ilyen nagyképűek? Nem értettem. Azt értettem, hogy miként minden álszent, ő is a vadász mivoltomat fájlalja, miközben zabálja azt a kolbászt, ahol a setést horrorisztikusan végzik ki: elvágják a torkát, megperzseli, LEDARÁLJÁK, és a húsát visszatöltik a belébe… Ehhez képest az egyenes golyóval kilőtt golyó maga a humánum. Szóval, nem értette, Én inkább gátlásos voltam, semmi nagyképűség. Mire vagyunk?... Megragadtam a két kezét, és úgy mondtam, mint aki az éltéért könyörög:
– Kedves kolléga, te kis híján egy végzetes tévedés áldozata lettél. Hogy ritkán ülök a büféasztalodhoz, és nem nevetek a vicceiteken, nem nagyképűségből van. Ellenkezőleg. Hogy jönnék ahhoz, én, kezdő, tanulatlan senki, hogy leüljek egy élő mítoszhoz?!
Hatásszünetet tartottam. A beszédem keltette fegyverszünetben egyik kezemmel elengedtem a kezét, a másik karomat teátrálisan meglengettem a fejem fölött:
– A hozzád hasonló zseninek nem ebben a porfészekben lenne a helye! Itt lenne?! most kérdezem én. Nem! Nem és nem!
Ő gyanakodva nézett, attól tartottam, hogy talán túlspiláztam, Ő meg csak nézett, kutakodott elméjében, hátha a körülmények kedvező hatására akad ott valami használható gondolattörmelék. Valójában magam sem hittem, hogy a teátrális szavak, melyeket az életösztön mondatott velem, és melyeknek pontos jelentésével magam sem voltam egészen tisztában, ilyen hatást keltenek.
– Ná jó, té ifjú titán, gyere, igyunk valamit, vendégem vagy egy sörre! – mondta, és hátba veregetve terelt a büfépult felé.
Ezt a meccset megnyertem. A következő sört én fizettem. És a következő meccset én veszítettem el. Ő is veszített. Konkrétan: az életét. Két év múlva kiegyenesített egy kanyart, ahogy mondani szokták: a kocsija olyan lett, mint egy karosszéria-lakatos kéjes álma. (folyt. köv.)
