Riportok a kanadai vadonból

TALLÓS  RITA megrendítően szép, okos, kesernyésen őszinte nyilatkozatát láttam a minap egy gagyi tévén. Más színészkollégák ilyenkor mosolyognak majommód, közhelyekben körbenyalják egymást, benyalnak a rendezőnek, a szerzőnek, az igazgatónak… „Nyelvében” él a nemzet, ugye. Rita beszél, szépen, szelíden, tartalmasan. És hogy mennyire igaz ama általános közöny, amit ő is említ, álljon itt egy eset: a szomszédasszonyom (55 éves, madárcsontú asszony) 3 műszakban dolgozik, tegnapelőtt éjszakás volt. Nincs senkije, de reggel bevásárolni ment egy messzebb lévő boltba, mert ott 3 forinttal olcsóbb a kefir. Visszafelé, kialvatlanul és fáradtan, a járdán belelépett egy lyukba, valaki felszedett egy kockakövet, pedig közel 60 éve nem volt már forradalom errefelé (de, ahogy a vicc mondja: igény már volna rá). Elesett, szilánkosra tört a karja a kövön. Tíz percig feküdt ott jajgatva, egyedül nem tudott felállni, a járókelők pedig röhögve mentek el mellette, senki sem segített neki felállni. (Majd aztán a „szeretet” ünnepén jönnek a hazug majommosolyok, meg a mennybőlazangyal.)  Másik, hasonló: ITT  A  KÖZELI  PARKBAN  délutánonként futó élemedett nők, akik nem félnek a szatíroktól, a múlt héten egy magatehetetlen embert találtak az egyik fa tövében. Én ott ültem egy közeli padon, láttam, hogy valamit néznek, odamentem. Egy ismert nyugdíjas tanárember volt. Félig nyitott szemmel feküdt ott. Először súlyosan ittasnak rémlett, de nem volt ittas. Betegnek se látszott, sem éhségtől legyengültnek, sebeket sem láttam rajta. Kérdeztem, hogy mi van, tanár úr. Nem válaszolt, csak a fejét rázta. Mondja a nevét, faggatta az egyik élemedett nő. Én egy tanár vagyok, mondta halkan a tanár. A nők hangosan nevettek. Nem szóltam, csak álltam mögöttük. Nevessetek csak, mondta a tanár, de hiszen mi nem is nevettünk, hazudták azok. Ő tényleg egy híres tanár volt régebben, mondtam a nőknek. Nem érdekel minket, mondták a nők, akik nem félnek a szatíroktól, nem érdekel minket, ismételték meg, csak arra akartuk figyelmeztetni, hogy éjszaka fagyni fog, és ha itt marad, megfagyhat. Ekkor a másik nő elővette az iPhon-ját, megnézte, és azt mondta, hogy nem jelentettek fagyokat. Ezen aztán összevitatkoztak. Már percek óta perlekedtek, a tanár meg csak feküdt a földön, és nézte őket. A nők meg csak beszéltek, énnekem meg az jutott eszembe, hogy az emberiség, ameddig csak a kollektív emlékezet elér, szóáradatban úszik, másrészt pedig a beszéd csak ott lehetséges, ahol hazugság a szándék. Végül a tanár felkelt, és otthagyott minket, teljesen egészségesnek látszott, akkor még azt gondoltam, hogy talán csak elfárasztotta őt az élet. Ma reggel hallottam, hogy az éjjel meghalt. nfl