NÉZTEM A HAJLÉKTALANOKAT. Akkor egyszer csak felismertem egyikükben Kökényke mesterét. Voltam bent nála egyszer a Főiskolán, még a nyomozásom elején. Most ott ült egy virágágy betonszegélyén, a lábánál egy kétliteres (itt egy ismert, rossz minőségű tablettás bor neve áll)-al. Soha nem találkoztam senkivel, akire ilyen tökéletesen ráillett volna a lecsúszott entellektüel kifejezés: hosszú, őszülő haj, farmer öltöny, olyan állapotban, ami már higiéniai problémákat vet fel. Odamentem. Nem hittem, hogy megismer. Tévedtem.
- Kökénykét soha nem találja meg.
Ezzel szólított meg. Leültem mellé a beton szegélyére. Felém nyújtotta a flakont, elvettem, meghúztam, szusszantam kettőt, hogy ne forduljon vissza belőlem. Mióta (egy ismert nyugtató)-t szedem, mindig hányinger endelget. Ő folytatta:
- Az ilyen pusztító tehetségek nem foghatók meg. Nemrég hallottam ezt a manapság divatos kifejezést, hogy ha valami jó, akkor az pusztító. És iszonytatóan jó. A mi időnkben még a jó, az kurva jó volt. Nem? Maga még emlékszik erre. De vissza Kökénykére. Az ilyen tehetségek olyan titokzatosak, mint mikor sötétben állsz egy ajtó előtt, és alig észrevehető fénycsík látszik a csukott ajtó mögött. Nem tudod, mi van az ajtó mögött. De a fény azt jelzi, hogy van valami, valaki odabent. Kökényke is ilyen volt, amíg még a mestere voltam. Pusztító tehetség. Bizonyos értelemben mindig volt benne valami abnormális, nem volt képes azokra a kompromisszumokra, amelyek a kommersz művészek számára az önmaguk eladhatóságának záloga. Kökénykének a titokzatossága volt az ereje. Az ajtó alatt a vékony fény. De csak kevés embernek volt kedve megnézni, hogy mi is volt az ajtó mögött. Kinyitni az ajtót. De hát ma már tudom, hogy a tehetség fölösleges. Legalábbis a festői tehetség. Semmi értelme, legfeljebb, ha rajztanári állásra pályázol. Tehát a tanári munka is felesleges. Mert az lenne az egyetlen létjogosultsága, hogy újrateremtse és megtermékenyítse a tehetségeket, de valójában hulladékot gyárt. Mert minek
Elcsuklott a hangja, ivott egy kortyot. Vérágas szemmel rám nézett, mintha most vette volna észre, hogy nem magában beszél. Megint ivott egy kortyot, folytatta:
-Pedig nem különösebben nehéz meghatározni, hogy mitől egyedi egy tehetség. Ismérve, hogy felindulást ábrázol, érzelmi kibillenést, dühöt, pusztító eksztázist. Egy festmény kelthet csodálatot és arra indíthat, hogy frissebb tekintettel figyeljünk a világra. De csak az egyedi, és személyes alkotás adhatja meg azt az élményt, hogy kapcsolatba lépjünk azzal az ajtó alatt látszó fénycsíkkal, ami a tehetség titka. Hogy kapcsolatba lépjünk az alkotó szellemi egészével, nagyságával, gyöngeségével, korlátaival, kicsinyességeivel, fixa ideáival. Mindazzal, ami a befogadót megindítja, érdekli vagy undorral tölti el, és akkor elutasítja. Csak a művészet teszi lehetővé, hogy kapcsolatba lépjünk egy halott emberrel, teljesebben, mint egy élő baráttal. Kökényke elmondta nekem egyszer, hogy ő szerelmes lett egy halott asszonyba, Szinyei képébe, A lilaruhás nő, lehet, hogy ismeri. Bármilyen mély is egy szerelem vagy barátság, az ember soha nem adja ki úgy magát a másiknak, mint egy képnek, a lilaruhás nőnek.
Elhallgatott, én sem szóltam, csendben néztem ezt az embert, halkan kérdeztem:
- Maga hogy került ide? Úgy értem, az utcára.
-Hallott már Gecey államtitkárról?
- Szakállam titkár.
- Maga úgy hívja? A köznyelv pártállam titkárnak hívja. Mert a múlt hatalomban is benne volt. Nincs ebben semmi új, a huszadik században sok értelmiségi támogatta (itt néhány diktátor neve áll), és később senki nem hányta komolyan a szemükre, az értelmiség ebben a hazában nem szokott felelősséget érezni ilyen dolgok miatt. Ez nincs benne a természetében. Amikor Gecey pártja győzött, lecserélte a Főiskola tanári karát, engem is kirúgatott, mert nem voltam tagja a pártjának. Ma már csak a hatalmi párt katonái jutnak helyzetbe. Most hallottam, hogy a Nagy Rézi színésznőt nevezték ki kultuszminiszternek, hallott már róla?
Szükségem volt megerősítésre:
Úgy érti, Nagy Rézi a Garabonciásból?
Úgy értem.
Igen. Mármint a nevét hallottam, de nem tudtam, hogy
A Gecey pártállam titkár szeretője volt. De hát a hatalom minden időben magához vonzza a kurvákat. Nézzük meg I.SZ. első századának második felében, amikor a Római Birodalomban a vérfertőzés természetes volt, mint az anyagyilkosság, Néró az anyját, Agrippinát, milyen beszédes név, nómen oszt vumen, benne van a pina, noszóval az anyját hol megdugta, hogy megmérgezte, végül aztán megölette. Tacitustól tudjuk, hogy volt aztán ott egy sorozatgyilkos, aki nem tudta megdugni a nőket, ezért megölte őket. Narcissus volt a neve. Évekig történtek olyan titokzatos gyilkosságok a Palatinus-dombon, amikor olyan nőket öltek, ma már kurváknak mondanánk őket, de ott ezt még nem ítélte el a közvélekedés, ezért Narcissus maga vette kézbe a dolgokat, és megölte az ilyen nőket. Így halt meg Messalina is, Claudius császár első felesége, miután egy kuplerájban, egy baszóversenyen huszonöt férfit elégített ki, uszkve fél óra alatt, maga mögé utasítva a kor legprofibb kurváit. No mindegy, Kökényke a maga mániája, nem egy kis színésznőcske karrierje, főleg nem a római kor sorozatgyilkosa. Kökénykének, ezt maga is tudja, ezer komplexusa volt, van, ez a krisztusi dolog is ilyen. Csak az ő képzelőereje élénkebb a krisztusi kor kivégzőinél. De még Krisztusnál is. Mert mit mondott a Megváltó, amikor egy kurvát meg akartak kövezni: az vesse rá az első követ. Ő másképpen bünteti meg a kurvákat. Maga valószínűleg nem ismeri (itt egy kevéssé ismert festő neve áll) Keresztrefeszítés című képét. Ezen a festményen nem Krisztus agóniájának művészi ábrázolása a megrendítő, hanem Krisztus testi szenvedései. No, viszlát, mennem kell.
Felállt, otthagyott, csak a borát vitte.
nfl - VÖRÖS NAP, részlet, 112.-113. oldal.
