AZ ÍRÁS KÜLÖNLEGES és megdöbbentően ijesztő formája az emlékezésnek: olyan totális hatású, mint a gyilkosság. Az írás és az emlékezés keveréke egyfajta hétköznapi varázslat. De ha belegondolunk, hogy a varázslat milyen veszedelmes dolog, máris nem vagyunk olyan nagy mellénnyel. Máris elszáll a lelkesség. A varázslat veszedelmes dolog. Haggyuk ezt. Történetem a vezeklésről (is) szól, és a vezeklés éppolyan hatalmas és veszedelmes dolog, mint az írás, és a varázslat. A vezeklés az a zár, amivel bezárhatod a múltra nyíló ablakot. Vezekeljen a franc. Már nem akarok vezekelni. Talán ez elején. Régebben, miután elhagytak a… akkor még volt bennem valami vágy, hogy vezekeljek egy jót. Volt benne valami színpadias. Színészies. Talán az ölte ki belőlem ezeket a ciki dolgokat, amikor megismerkedtem XY-al, és láttam, milyen hazug életet él, és hogy az egész milyen. No milyen. Nem találok most ehhez megfelelő szót, üresben nyökögni meg elpocsékolt energia.
Már rég elfogyott a tartalékom, amit a fegyvereim eladásából szereztem, segély nuku, a nyáron elmentem a munkaügyre, sorszámot téptem, megkaptam a munkakeresők kiskönyvét, kincskereső kisködmön, amikkor kijöttem a hivatalból, köptem. Két hónap múlva ugyanez. Menet közben összetalálkoztam ismerősökkel, jött a hazug együttérzés az arcukra: még mindig nem találtál munkát? Nem, Próbálkoztál? Minden nap átnézem az álláshirdetéseket. Ilyenkor mindig láttam a kérdezőn, szomszéd, egyéb, hogy nem hiszi. Pedig igaz volt. És az is igaz volt, hogy a cégek kamuból is adnak fel álláshirdetéseket, miközben nincs is betöltendő állásuk. Nem tudom, mi hasznuk ebből (biztosan van, másképp nem csinálták volna), így csak az elkeseredett munkakeresők reményeit koptatják.
AZ ALKOHOL MINT A SAV, úgy marja szét az emlékezetet, és az élet akarását. Ezt írtam valamikor a naplómba. Most megakadt rajta a szemem. Ha írok, hogy mi történt velem, akkor bírom pia nélkül (ahogy a pszichológus egyetlen épkézláb tanácsa is ez volt: írjak). Vannak az emlékek közt rettenetesek is, de érzem, hogy mindez élesíti az elmémet, gyógyít, élesíti az önbecsülésemet, ahogy a kés hegyezi a ceruzát. Ez pedig megéri a fájdalmat. De az írás és az emlékezés nem elegendő. Van testem is, még ha az alkohol már ki is kezdetett, de azt is karban kell tartanom, ha nem akarok roncs lenni. Karban tartanom. (Most belegondoltam, mit veszítettem XY „karban tartásának” elvesztésével. Nem baj.) Régebben eljárogattam a kincstári konditerembe, most ez nincs, de van itt a közelben egy kalandpark vagy mi. Nem a kaland hiányzik, volt abból elég, de jót tett a porhüvelyemnek, ha egy kicsit megmozgattam valamimet, valamelyik szeren. Reggelente megyek oda el, az első gyakorlat még csikorgatja az ízületet, a fogamat is csikorgatom talán. Ha az embernek feladata van, akkor azt el kell végeznie, és ha fáj, akkor fáj. Mellesleg azért, volt benne valami jó is, mármint a fájdalomban: tudni, hogy még élek. (És az is eszembe jutott, amit Pillangó mond, az ártatlanul elítélt fegyenc, amikor a film végén megmenekül, és a kókuszdióval megtömött zsákokon azt üvölti az égre: Még mindig élek, gazemberek! Még mindig élek!)) Főleg akkor szenvedek ettől, ha front jött, eső, főleg kora reggel. Amikor nem látni a napot. Ha reggel látom a napot, akkor valahogy könnyebb, mintha ez a nap még nekem is tartogatna lehetőségeket. De ma nem süt a nap. Keresztülvágtam a parkon, gyomromban megszólalt az éhfarkas, a bódéban vettem egy hotdogot, ahogy ráharaptam, vér fröccsent az államra, nem, ez csak a kecsöp. Felálltam a helybenfutási gépre, kezemmel hajtottam magam, szárazon eveztem, futottam, lihegtem. Ez jó volt. No még egyszer. Felálltam, kezemmel hajtottam, szárazon eveztem, futottam helyben, lihegtem. No elég, nézzünk valami mást.
ÜRESNEK ÉRZEM MAGAM, mint szentestén a metró. ((Szilasi hasonlata, kifejező, szeretem használni (nem teszek idézőjelet: hárítja a felelősséget). Sz. nyers, mint Bukowski és Céline.)) Kérdezték ma, miért hallgatok mindig. Mert hallgatni jó. De csak a hallgatás legfelső fokán található a mélyértelműség. Ahova csak nehezen, oxigénpalack nélkül lehet feljutni (ahogy Klein Dávid jutott fel nemrég az egyik nyolcezresre). Az alsóbb régiókban nincs semmi, csak a fullasztó gondolattalanság, részvétnélküliség, ostobaság, gyávaság és zsíros közöny. Csak ha írok, akkor szólok. nfl
