KANADAI EMLÉK. Harmatos volt a fű. Ezüstös hajnali harmat. Hátammal támasztottam a gerendaház falát. A térdemen térkép volt kiterítve. Összehúzott szemmel néztem a térképet. Aztán szétnéztem a hegyeken. A reggeli napfény ferdén pásztázta az erdőt, az árnyékok még hosszúak voltak, de ahogy múlt az idő, a fák lassan maguk alá húzták árnyékukat, ahogy kutya a farkát. Valami rovar döngicsélt a lehajló ágak közt. Elmúlt dél is, s mégsem volt kedvem semmit tenni, csak ültem ott a falnál, aztán délután sem tettem semmit, csak ültem ott a falnál. A fák ismét kezdtek farkat növeszteni. A füvön egy árnyék suhant el, felnéztem: egy fehérfejű rétisas szállt el felettem, árnyéka siklott a füvön, mozdulatlan szárnnyal siklózott a völgy felé. Szememmel követtem, és már el akartam ereszteni, amikor a sas kigyulladt a levegőben, és lángolva hullott le. Néztem. Darabig néztem, aztán félrelöktem ölemből a térképet, és elindultam abba az irányba, ahol a sas kigyulladt a levegőben és leesett. Darabig azon a köves úton haladtam, ahol előző nap felhajtottam a trackkal. Amikor a hely közelébe jutottam, ahol a sas kigyulladt a levegőben, és valahova az út menti erdőbe zuhant, észrevettem az erdő felett húzódó magasfeszültségű vezetéket és a vasoszlopokat, melyek a magasfeszültségű vezetéket vezették nyugati irányba. Ezt nem értettem, mert előző nap ez a vezeték még nem volt itt. Onnan tudom, hogy nem volt itt, mert itt sokáig álldogáltam, mert egy utat elzáró farönköt kellett félrevonszolnom, és miközben vonszoltam, és megálltam szuszogni, alaposan szétnéztem a tájon, és itt nem volt semmiféle magasfeszültségű vezeték, sem vasoszlopok. Talán csak nem vettem észre… A farönk viszont ott volt. Mindegy. Bementem az erdőbe, és hamarosan megtaláltam a sas tetemét. Pontosan a magasfeszültségű vezeték alatt hevert, szénné égve. Darabig néztem. Még jó, hogy nem csinált erdőtüzet nekem. Aztán elindultam visszafelé a sűrű szpruszban, melyek fölé magas Duglas-fenyők emelkedtek. Kábé öt perce törtettem a sűrűben, és még mindig nem találtam rá az útra. Márpedig amikor bejöttem megkeresni a sast, kábé kétpercnyire voltam az úttól. Törtettem a sűrűben, de az út nem volt sehol. Pedig nem téveszthettem el az irányt, mert vezetett engem az út felett húzódó magasfeszültségű vezeték, ami befelé is irányt adott, megkeresni a sast. Megálltam. Ziháltam. Megpróbáltam higgadt maradni. Alkonyodott. Egy idő után már nem láttam a vezetéket. Elindultam vaktában, hátha rátalálok az útra. Hegynek fölfelé indultam. Közben besötétedett. Már nem láttam semmit, és fenyőágak csaptak az arcomba. Megálltam. Ziháltam. Lefeküdtem a mohára, egy mohával borított korhadó farönk mellé, azzal a szándékkal, hogy itt alszom, és a reggeli fénynél könnyen megtalálom az utat. Amikor feljött a hold, megszólaltak a farkasok. Négy irányból vonítottak, mert a farkasok családi kötelékek összehangolt szervezésében vadásznak. Ismét felálltam, és tovább törtettem az erdőben. A holdfényben valamicskét láttam, úgyhogy nem volt esélytelen rátalálnom az útra. A farkasok üvöltése eltávolodott. Kicsit oldódott bennem a szorongás és a feszültség. A gerinc vonalát követve mentem felfelé. Holdsütötte tisztásra jutottam, és akkor rátaláltam egy útra. De az nem az én utam volt, úgy értem, nem az út, mely a kabinom felé vezetett. Az út egy kis faluba vezetett. Először azt gondoltam, hogy Easy Heaven lehet, amit a térképen láttam. Az első házaknál egy helységet jelző vasoszlop volt, de a tábla nem volt rajta, biztos ellopták. Még nem volt késő éjjel, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor egy nőalakot vettem észre az egyik ház előtt. Bizonyára egy helyi indián asszony, gondoltam. Tört angolságommal kérdeztem valamit tőle, mire a nő válasz nélkül bement a házba. Tovább gyalogoltam a holdfényben. Suttogást hallottam mögöttem. Amikor megfordultam, két alakot láttam. Abbahagyták a sutyorgást és bementek egy házba.
A helyen, ami talán a falucska központja lehetett, kocsmát láttam. A sötét ajtó felett egy cégtábla volt, de a holdfényben nem tudtam elolvasni, hogy mi áll rajta. A kocsma lépcsőjén egy fiatalnak látszó ember ült, és gitározott. Lassan játszott. Néha mintha egy perc is eltelt volna két pengetés között. Tovább mentem, mert hátha kijutok valami forgalmasabb útra, és azon visszajutok arra az útra, mely a kabinomhoz vezet. Az ablakokon megvillant a holdfény. Egyik ablakon nem volt függöny. Bent csupasz villanykörte égett, fénye különösen és roskatagon vetítette az ablakkeretet a járdára. Benéztem, nem leskelődve, csak úgy benéztem. Egy gyerek ült mozdulatlanul az ágy szélén. Az anyja az ágyon feküdt, és még álmában is fogva tartotta. A kezét fogta. Úgy éreztem, ha a gyerek megpróbálna felállni, az anyja felébredt volna, de csak annyira, hogy megint leültesse. Hacsak nem halott az anyja. Az is lehet, hogy halott. Mindegy. A halott indián a jó, így hallottam. Tovább menve eszembe jutott apám, akinek csupán egy titka volt, amit meggyónhatott volna a halálos ágyán, de nem gyónta meg. De az is lehet, hogy meggyónta. Nem tudom. Nem ismertem apámat. Ekkor már hajnalodott.
