CSANTAVÉREN PÁR ÉVVEL EZELŐTT emlékművet avattak. A délszláv háborúban elesett Kovács Deján emlékművét. Magyarázat a keresztnevére: a fiú anyja horvát volt. Deján a csantavéri sporttörténet legtehetségesebb kapusa volt, öcsémmel focizott együtt, és abban az időben a csapat regionális elismertségre tett szert. Aztán jött a délszláv háború, a srác katonaköteles lévén bevonul, a frontvonalba kerül. Hogy a csapat azt követően egymás után vereséget szenvedett, elhanyagolható tény. 1992-ben, két hónappal a leszerelése előtt, bátorságáért rendkívüli szabadságot kapott, hazajött a szüleihez. Amikor lejárt a szabadsága, a szülei és tetvére könyörögtek neki, nem menjen vissza, szökjön külföldre. A fiú ezt becsületbeli ügynek tartotta, nem akart dezertőr lenni ( „menekült” sem akart lenni, pedig háborús övezet volt Szerbia). Amikor a testvére kikísérte a szabadkai vasútállomásra, egyik vágányon a belgrádi vonat állt, indulásra készen a frontra. A másik vágányon egy nemzetközi gyors, Bécsbe. A testvére ismét könyörgőre fogta, hogy arra szálljon fel, a nemzetközire. Deján felszállt a belgrádi gyorsra. Három nap múlva egy horvát orvlövész agyonlőtte. Akinek neve azért volt Deján, mert anyja horvát volt. És azért harcolt a szerb oldalon, mert Szerbiában született. Lehegesztett fémkoporsóban hozták haza, a szülei meg sem nézhették. A szülei pár év múlva meghaltak fiatalon. Nem tudták elviselni fiuk elvesztését. Valószínűleg nem is lehet. Ott nyugszanak a temetőben, a fiú és szülei. Bár kis malőr, hogy a sírkövükön, a márványba vésett figura egy kézilabda játékost ábrázol, márpedig Deján focista volt… A kőfaragó igazi melléfogása csak most jött: a márványtáblán ez a név áll: KOVÁVCS DEJÁN. Igen, egy „V” betűvel többet sikerült odafaragnia. Haláli, nem?
Így avatták fel az emlékművet. Azt beszélik, hogy majd úgy javítják ki a nevet, hogy a második V helyére keresztet faragtatnak. Akkor így fog kinézni:
KOVÁ + CS DEJÁN
Így már sokkal frankóbb, ugyebár.
Ha flegmán állunk hozzá, mondhatnánk, mi ez, csak egy szó…! És, hogy nem szabad megijedni egy szótól. A szók magukban mindig borzasztók, mint az üres koponyacsontok. Hiányzik belőlük az élet, a vér meleg, emberi lüktetése, mely értelmet ad nekik. De ez nem csak egy szó. Ez egy halott ember neve. Minden ember neve szent. És hős neve pedig még inkább. Ha felháborodásomban túlzásokba esnék, mondhatnám, hogy Dejánt nem csak az orvlövész ölte meg, hanem az is, aki elvette és meggyalázta a nevét. És a gyilkosoknak olyan büntetés járna, amit az antik görögök mértek az elítéltre: a gyilkost bőrzsákba varrták, egy kutyával, kakassal, viperával és majommal együtt, aztán a tengerbe dobták.
Ezt történt az emlékművel, emlékezésükkel. Görög tragédia lett belőle, mai szereplőkkel. Ahogy egy levitézlett ideológus írta: a történelem tragikuma néha komédiaként jelentkezik újra. És ha (nem idézetként) lényegre csupaszítjuk József Attila egyik utolsó versétnek záró sorait (nincs a közelemben J. A. kötet, ezért szorulok csupán az emlékezetemre), akkor is találunk idevágó sorokat… íme hát megleltem hazámat, a helyet, ahol… nevem hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet… Deján nem lelte meg a hazáját.
