Riportok a kanadai vadonból

AVATAR. Ehelyt nem kedvenc zenakaromról írok, akik még igazi rockot játszanak, a gitárosuk pedig egy jó csávó. Tegnap láttam tévén Cameron filmjét (három délben). Felnyitottak egy koprósfedél-szerű valamit, belefeküdtek, és elrepültek meseországba, a hétfejű sárkánnyal harcolni. No, én ezt minden nap megteszem: felnyitom a laptopom fedelét, belefekszem (a munkába), és elrepülök a fantáziám országába, benépestem szörnyekkel és könnyekkel. És akkor már nem is hiányoznak a valós, mindennapi szörnyek, sem a barátok, akiknek csak addig voltam jó, amíg olyannak láttak, amilyen nem vagyok; nem kellenek a régi nők sem, a szeretők; a régi tájak, sem a szülöfüld, ahol megrohadt a múltam, mint a rosszul vermelt krumpli; nem kell a haza sem, az áldatlan, sem a régi városok, ahol még boldog is voltam néha, és ahol kipréseltem magamból az utolsó energiát is a színpadon, de két perc alatt elfeledték ezt (ezért hát, hátralávő életemben nézőként se teszem be a lábam, egyetlen színházba sem); nem kellenek az írók, akik elefántcsont-budin zabálnak; nem kell az erdő, sem Montenegó, “nem akarom látni, mert fáj ha látom” (ezt a Popfesztiválban is énekeltem anno, főiskolás koromban, nem iskolásan). Nem kell senki. Csak fölnyitom a privát Avatarom fedelét, és ott vagyok; otthon vagyok.