Riportok a kanadai vadonból

4 REGÉNY, melyeket nemrég olvastam: 1. ROBERT MERLE – MADRIPUR. A halálvárásról szól. Nem jobban, ahogy a közhelybajbok Coelho ír. Amit a szerző sugall: nincs értelme ennek a “repülésnek” (életnek). Szimbólum, ponyva színvonalon. (1981.-ben 160 ezer példányt nyomtak belőle csak magyar nyelven!) 2. REMARQUE – SZERESD FELEBARÁTOD. Gúnyos grimasz a cím; arról szól, hogy az emberen alig van szeretnivalól, leszámírva azt, akibe szerelmesek vagyunk. Aki a 130. oldalhoz ér, lúdbőrzően olvassa a kb. 80 évvel ezelőtt írt sorokat, a zöldhatáron tömegesen menekülő bevándorlókról. 3. VICTOR HUGO – A NEVETŐ EMBER. Pesszimistább, mint Céline és Vannegut együtt. És olyan töményen romantikus, hogy az már átcsúszik posztmodernbe (abban az értelemben, hogy nevetni lehet azon, amit a szerző nem annak szánt). Arról szól: elbaszott konstrukció az emberiség. Túlírt; a szerző nem bízott az olvasóban – mindent a szájába rág. Egy idézet Hugo-tól: “Ha a végzet kinyit egy ajtót, mindig becsuk egy másikat.” (Hugo-t 20 évre száműzték, mint más nagy írókat is: Dante, Schiller, Heine, Dosztojevszkíj, rólam nem beszélve (ezt viccnek szánom, pedig nem az, hiszen nézzétek csak odafönt a sápadt holdat, ő a Föld száműzöttje). 4. PIERRE BOULLE – HÍD A KWAI FOLYÓN. A film sem tetszett, a regénynek is csak az eleje jó.