Milyen a SZÍNŰkritikus? Hírtévé, Galéria, beszélgetés két színűkritikussal, a Poszt bojkottjáról. A szétszakadt ország lenyomata. Máma már nem hasad tovább. Szóba került a bécsiszeletek leégése a Nemzeti kifőzdében. Egyik oldal szégyenről beszél, a másik dicst himnuszol. Volt régebben egy kritikus (meghalt már), aki nagyon bírt engem, mindenben megdicsért, ha jó voltam, ha rossz. Szóltam neki, hogy csak akkor dicsérjen, ha tényleg jónak lát, és ne azért dicsérjen, mert emberileg kedvel. Megsértődött, és attól kezdve akkor is rossznak tartott, ha történetesen jó voltam. A másik, az a betűember, aki besúgó is volt; néha dicsért, néha szidott, de nem bántott meg, mert többnyire igazat adtam. Aztán egyszer összevitatkoztam vele valamin, és attól kedve csak rossz lehettem. Így megy ez, írja Vannegut Az ötös számú vágóhídban. Kik ezek a marhák, ezen a színházi vágóhídon? (Platón szerint az ember kétlábú tollatlan állat.) Aztán az a kolléga (?) jut eszembe. Kortársaim közül egyetlen színészt se ismerek, aki olyan kevés képességgel olyan sokra vitte volna, mint ő. Kezdetben úgy nyúlt hozzá a kritika, mint mikor egy gusztustalan állatot bottal piszkálunk, erre az az állat kolléga elkezdte meghívogatni ebédre az egyik kritikust, aztán a másikat, aztán a kritikusok értékes figyelmességeket kaptak születésnapjukra… aztán egyszer csak a kolléga elkezdett hirtelen jó lenni. Nem a színpadon!... A kritikusok kritikáiban. Így megy ez, írja Vannegut Az ötös számú vágóhíd minden fejezete végén.
A kritikusok egészen jelentéktelen színészt, és írót is rátukmálhatnak a közönségre.
Jut eszembe: irodalom. A kiválasztottak lenézik a népszerűséget, némelyikük még a középszerűség bizonyítékát is hajlandó látni benne. Csak egyről feledkeznek meg, hogy az utókor nem az ismeretlen, hanem az ismert írók közül válogat. A szépség az szerintem érdekkel tetszik: hogy egy percig elbóduljak tőle, mint a virágillattól. A szépség eksztázis. Olyan alapérzés, mint az éhség. Olyan, mint a rózsa illata: az ember beszívja, és kész. Nem izgat hosszan, mint egy másfajta illat, ami a nők lába között van. Mindnyájan tudjuk, hogy a nőknek nincs altesti szükségletük, de ne úgy ábrázoljuk a nőket (akár írásban, akár színpadon), mintha seggük se lenne.
Ezért fárasztó a műkritika, kivéve, ha a szépséggel, tehát magával a művészettel (vagy a szép seggel) nemigen foglakozik. Egyszer egy matematikus nézte a Phaedra előadását, és a végén azt kérdezte: mit bizonyít ez? És koránt sem volt annyira bolond, milyennek gondolnánk. Senki sem tudta még megmagyarázni, hogy pl. Leonardo Utolsó vacsorája miért szebb, mint egy közönséges vacsora, kertvendéglőben, szőlőlugas alatt, hideg nagyfröccsel. A szépség zsákutca. És főleg: unalmas.
Céline-t a kritika azonnal letámadta (1932), hogy stílusa rossz, nyelvezete nehézkes, és hétköznapian szelenges; azt írták, olyan, mintha nem a ceruza hegyével, hanem a tompa végével írt volna. Később aztán minden író rajta tanult (a jobbak még ma is): Kerouac még az egyetlen jó regényének címében is vállalta ezt. Aztán a kritika, mivel így nem tudta margón kívülre söpörni, elővette az irodalmon kívüli mondatait (miként Nyírőnek is, azzal a kitétellel, hogy utóbbi nem volt akkora író, mint Céline).
A kritikusok (színi-, irodalmi, megfelelő aláhúzandó) többségének abban áll a hozzáértése, hogy mint író, vagy színész (mert mind író, vagy színész szeretett volna lenni), kudarcot vallott. Ne gondold, hogy ezek jókedvükből választották az írás, vagy a színpad helyett a büdös irodákat. Következésképpen az irodalmi és színpadi sikerekhez vezető kapukat olyan házőrző ebek őrzik, akik írók vagy színészek szerettek volna lenni. Így aztán éppen a legkevésbé rátermett emberek döntenek arról, mi jó, mi rossz, mi jelenjék meg, és mi ne. Pontosan azok, akik bebizonyították, hogy nincs bennük eredetiség, akikről kiderült, hogy hiányzik belőlük az a szikra, amit tehetségnek hív a köznyelv.
