Laura makacsul döfi tekintetét apja szemembe.
Én nem akarom ezt az életet élni. Amit ti éltek anyámmal. Ti nagyon jól érzitek magatokat a masztix és alapozó világában. De én gyűlölöm a ti világotokat! Meg ezt a tágabbat is. Külföldre akarok menni.
Apja halkan szól hozzá, hogy megnyugtassa.
De mi csak ezen a területen tudunk neked segíteni. Színészek vagyunk, anyád vezető színésznő.
És? Most mi van? Ettől kéne nekem folytatnom a ti hazug életeteket.
Nem, kislányom. Csak azt mondom, hogy más összetenné a kezét, ha ilyen háttere lenne. És, hogy az angol nyelvű, fizetős gimnáziumban érettségizhetne.
Jó, köszi. Most akkor boruljak is le?
Lányom, ne szemtelenkedj, kérlek.
Laura fojtottan beszél. Apjának szinte az az érzése, hogy Laurának fájdalmat okoz ez a téma, mégsem tudja abbahagyni.
Amikor láttalak benneteket játszani, elhittem mindent, azt hittem, hogy amikor anyám sír a színpadon, te pedig ordítasz, akkor anyámnak fáj valami, te pedig haragszol. Erre mi történik? Kijöttök a takarásba, és nevettek, összecsókolóztok, hogy milyen jók voltatok. Azt hittem, ott pofozlak meg benneteket.
Az apa megfogja Laura kezét, Laura kirántja, zsebre vágja.
Kislányom, benne a szóban: szín, játék. Ez így együtt, ebben a sorrendben. Színezzük a játékot. Ha valóság lenne, és nem színes játék, már nem élne színész, vagy minden színész börtönben ülne, hirtelen felindulásból elkövetett feleséggyilkosságért.
De én azóta nem hiszek nektek. Mert becsapatok, ott a színpadon. Nevetségesnek éreztem magam, mert könnyeztem, azt látva, hogy anyám sír, te pedig ordítasz. És utána, amikor otthon sírt anyám, te pedig ordítottál rá, nem hittem el nektek, és közönyösen, sőt unatkozva figyeltem a veszekedéseteket.
Laura, el kell különíteni az igazságot a látszattól.
De hát akkor te nem is létezel, ti nem is léteztek, ti csak szerepek vagyok! Az a sok szerep, amit játszottatok, de ha levetkőztök, a ruhátok alatt nincs hús és vér, csak jelmez vagytok. Mint abban a dalban, amit sokszor hallgatsz a Loksitól, a Primadonna, akit levetkőztetnek, és amikor az utolsó ruha is lekerül, alatta a nagy üresség, lélek nélkül.
Azt azért mégsem mondhatod, hogy anyád nem létezik. Hiszen harminc éve önmagát játssza. Bocs, ez gonosz volt, de közben igazat is mondtam, skatulyában játszik anyád, de rengeteg munka és kín van abban, hogy megcsinálta magának a saját skatulyáját. A színjátszás nem azonos a természettel. A színjátszás művészet, és a művészet olyan, amit az ember maga teremt, maga présel ki, mint a selyemhernyó a fonalat. Táplálék az élmény, alkotás a fonál. Az igazi fájdalom gusztustalan, és a naturalista sírás takony állagú. A színész dolga, hogy elhitesse azt, amit te sírásnak, családi perpatvarnak vélsz. A szeretetet is csak mímeljük a színpadom.
Nem csak ott. Soha nem törődtél velem. Nem meséltél nekem, amikor anyám a színházban volt, siettél elaltatni, hogy mehess tévézni, vagy telefonálgatni.
Unatkoztam veled, így volt. Nem szerettem gügyögni, meséken agyalni.
De akkor mért teszel úgy, mintha nem tudnád elviselni, hogy külföldre megyek. Eddig sem voltam szemed előtt. Most meg úgy teszel, hogy sajnálod, hogy elmegyek. Ez is csak szerepjáték?
Nem, kislányom, nem játék. Mit akarsz csinálni külföldön?
Megtalálni a valóságot. Eddig díszletek közt éltem, egy panoptikumban.
És ha nem is létezik? Mármint a valóság? Nézzél már híradót!... Nézd meg a politikusokat, az üzletembereket. Látsz különbséget köztük, és a színészek közt?
Laura hallgat, körmeivel a ruháját csipkedi.
Nem bánom, lányom. Menj. Csak ne kolostorba. Ofélia.
Puszit ad lánya homlokára.
nfl – VÉRNARANCS ÉS VODKA (részlet)
