Riportok a kanadai vadonból

 Képes voltam órák hosszát ott állni a szűk sikátorokban, mert szebbet elképzelni sem tudtam, mint azt a nyüzsgést, az idegen színességeket és a hangzavart. Egyszóval semmi sem volt sok, ami a hedonizmusomat kielégítette volna, mindent megtettem annak érdekében, hogy jól érezzem magam, s ami korlátot e tekintetben át lehetett lépni, azt át is léptem kicsapongásban, és az élet egyéb zabálásában. Eljárogattam a prosti-negyebe is, de csak megfürödni a bűn levegőjében. Soha nem vittem el egyiket sem, csak beszélgettem velük. A sorsuk jobban érdekelt, mint a testük. Legkevésbé valami homályos morális akadályok tartottak vissza. Talán a szifilisztől való félelem?... Nem tudom. Inkább a francia költő kifordított közhelyét mondom: semmi idegen dolog nem volt számomra emberibb, mert az idegenség mindig vonzott. Mindig úgy tűnt nekem, hogy ez az intézmény, ha úgy nézzük, ahogyan szerintem mindent néznünk kellene, tehát előítéletek nélküli friss tekintettel, szóval, hogy a kurvaság szent intézménye puszta létezésével is boldogító hatást gyakorol az örömöt kereső emberre. Az éjjel nyitva tartó italozóhelyeken bőséges alkalmam nyílt a csábító teremtések tanulmányozására. Érdeklődésem nem volt egyoldalú. Bármilyen tartózkodó voltam különben, hamarosan személyes kapcsolatba kerültem néhányukkal. A velük való érintkezésemben volt némi része a veszélyesség varázsának is. Ugyanis a nő, aki hivatásszerűen szolgálja ki az emberi vágyakat, koránt sem mentes a fékezhetetlen szenvedélyességtől, amit magam is sajátomnak tudhattam, és ami szoros és atavisztikus rokonságban van a vadászattal és a halállal.