AKARSZ SZINKRONIZÁLNI?, kérdezte. Elgondolkodva biccentettem, mire azt mondta, menjek át Péter Lacihoz, ő a szinkronstúdió vezetője. Pétert látásból ismertem, csak köszönés, semmi más. Tudtam, hogy a ragadványneve Mr. Ecet. Húsz százalék közvetítői jutalékot kért minden színésztől. Nem tudom, mért mentem el hozzá. Kóstolgatni akartam a szart. Amikor bekopogtam az ajtaján, sokáig nem jött válasz. Már el akartam menni, amikor résnyire kinyílt az ajtó, Mr. Ecet kidugta rajta hepehupás képét (gyermekkori himlő). Mondtam, hogy az igazgató küldött a szinkronizálás ügyében. Mr. Ecet arckifejezése megenyhült, lépj be, mondta: bocs, hogy nem engedtelek be rögtön. Amióta megtudta, hogy a szinkronügyben jöttem, egyfolytában mosolygott. Kérdésemre, hogy mennyit fizetnének, nevetséges összeget mondott.
És még valami. A napi végösszeg húsz százalékát majd vissza kell adnod nekünk. Azért, hogy máskor is téged hívjunk. Csupán húsz százalék!
Mint az ecet?
Mi van?
Az is húsz százalékos.
Igen. Mint az ecet, mondta, és Mr. Ecet tekintete megsavanyodott.
És ha visszaadom a húsz százalékot, engem hívtok máskor is?
Garantálom!
Alkalom szüli a holnapot, ugye? Néztünk egymásra. Mosolyogtunk, mint a majom. Közelebb hajoltam hozzá, és a lehető legbarátságosabb hangon mondtam neki, hogy te szarházi tolvaj. Szelíden mondtam ezt, mintha egészen szelíden egy karcsú, hegyes végű pálcikát nyomnék az agyába. Szeme ijedten csúszkált az arcában, amikor ezt mondtam, de én nem folytattam. Továbbra is mosolyogtunk, mint a majom.
