FEGYVERTELEN FORRADALMÁR, akiről a világ alig akart tudomást venni, csak halála után száz évvel értették meg látó másait, és látomásait. Akinek mitológiája saját mítoszának alapja lett. A hirtelen haragú, aki utcán verekszik, élteti Napóleont és közben démonaival harcol; rézkarcokat készít, és olyan verseket ír, melyek egyszerre folytatják Shakespeare szonettjeit, és lesznek előhírnökei a szabad verseknek. Ez volt William Blake.
A 20. század fordulóján, akik a szabad szerelmet hirdették (sex-drogs-rock ’n’ roll), aligha tudták, hogy kétszáz évvel korábban Blake már feltalálta ezt (nem beszélve a velenceiről, akit Casanovaként ismerünk): egy barátjuk meglátogatta őket, Blake-et és feleségét meztelenül találta a lugasban, az Elveszett Paradicsom-t olvasgatták, felváltva Ádám és Éva szövegeit, majd szeretkezni kezdtek a szőlőfürtök között. A barát pedig szégyenlős zavarában kihátrált a portájukról.
És még egy irodalmi anekdota: Blake rá akarta venni feleségét, hogy még egy feleséget hozhasson a házba, és csak az tartotta ettől vissza, hogy Blake-né hangos zokogásban tört ki. És valószínűleg ezen csak Blake lepődött meg.
