Mesterünk ugyanaz volt, Horvai. Később, néhány dolgát látva, tiszteltem. Visszahallottam, hogy ő is engem, annak idején. Jött 2004. december 5. A trianoni száműzötteket az itthoniak is visszalökték. Ezzel engem is, úgy éreztem, miközben már évtizedek óta itt éltem. Snitt. A 2005-ös évadzáró bulin, a Jordán-féle Nemzetiben, hajnali részegségemben ezt hangos szóvá tettem. Bár A. nem volt jelen, visszajutott hozzá a híre (Kamarás Iván mondta, hogy ő mondta el). Szeptemberben együtt dolgoztunk a Pestiben, a Stuártban. Alföldi gyűlölt engem. Nem tudtam okát. Mondtam neki: Alföldi, ne gyűlölj engem, mert nem tudom okát, de ha tudom okát, akkor sem oké, hogy gyűlölsz, mert úgy nem lehetek jó a szerepben, ha gyűlölsz engem. Pláne, ha nem tudom okát. Ha a rendező nem szereti a színészt, nem lehet jó a szerepben. Alföldi vállat vont, otthagyott.
A főpróbahéten megjött a média.Már az ötödik mondatnál:
Nem nem ezt mondtam! Nem–ezt–mondtam! Menjünk vissza a kezdésre!
A negyedik újrakezdéskor leültem a színpad deszkáira, karommal átfogtam a térdhajlatomat, és kattogott az agyam, hogy mit tegyek, mert valamit tenni kell, mert Alföldi vérszemet kapott! A sebeimet keresi, sebezni akar, semmi mást, csak marni, és tulajdonképpen Alföldi meg akar ölni, de gyáva ehhez, mert a hagyományos módon történő emberölést a Btk. ez idő szerint még bünteti. Rafináltan akar ölni, felelősségre vonás nélkül.
Most sokáig nem állított le. A tévések érezték a balhészagot, ott köröztek kameráikkal. A kollégák is odatódultak a körfüggöny és a portál közé, és figyelték és várták, hogy most mi lesz. Mert mindenki tudta, hogy a következő megállásnál valami történni fog.
Hogy tartod az ujjad?!
Álltam a színpadon. Kitömött gorilla. Mindenki hallgatott, csak a tévések neszezését lehetett hallani, meg a fotósok villantak egyet-egyet.
A próba után megittam három feles Calvadost. Az esti próbáról fél órát késett Alföldi. Minden nap késett, de aznap nagyon. Amikor megjött, még csak elnézést sem kért. Ekkor elszakadtam.
Másnap hívatott az igazgató.
Nem vagy nyitott a társulat felé. Remélem, nem akarsz ellentmondani nekem, vagy igen?
Nem, igazgató úr, mondtam, és megráztam a fejem, és alávaló fráternek éreztem magam, mert nem vagyok nyitott a társulat felé. És mert valóban kísértésbe estem, hogy ellentmondjak az igazgatónak.
Te egy romlott, boldogtalan, kiábrándult, fegyelmezetlen, alkalmazkodni nem tudó ember vagy, mondta az igazgató, és úgy csapta fel a fejét, mint a zongoraművész, egy jól sikerült futam után. Szusszant kettőt, majd: Nem lennék meglepve, ha mániás depressziós lennél. Nem akarsz pszichológushoz fordulni?
Megfordult már a fejemben.
Ezzel bevallod, hogy őrült vagy!
Őrült? Igazgató úr, szinte megborzongat, olyan kellemesen patetikus ez a szó. Popriscsin vagyok, igen. Mert mi más lehet az, mint őrültség, hogy olyan dolgokon ütközöm meg, amelyek mások számára egészen elfogadottak és mindennapiak? És miért okoz bennem parázna vágyat, hogy ne olyan legyek, mint azok a mások.
Szántszándékkal használtam ezt a kenetteljes kifejezést, mert a paráznaságot, ebben a mondatban és személyem vonatkozásában teljesebbnek és pontosabbnak találtam bármi más szónál.