„Képzelj el egy országot (…), ahol alig múlik el nap, hogy rendőrök le nem tartóztatnák saját közbűntényes kollégáikat. (…) Vagy itt van a pénzügyi ágazat szűnni nem akaró, szemérmetlen önjutalmazása, mérhetetlen önkielégítési vágytól fűtött ünnepi maszturbációja, a populáció pedig zavartan, eltátott szájjal asszisztál saját kifosztásához. Amíg a köztulajdon elherdálásáért, a hűtlen sáfárkodásáért jutalom jár, méltán feltételezhető, hogy mifelénk a bűn megítélése más. Mindennapi botrányaink a válság érzetét keltik, nem a biztonságét, véglegesen aláássák hitünket, önbizalmunkat. Az ember kínjában csak fohászkodik, ugye, de becsszóra nem mi vagyunk ezek, mert ha mégis, akkor piszkosul át lettünk verve. (…) Az a közjogi méltóság, akire a dolog hatáskörileg tartozik, mindezt megideologizálta, miszerint meg kell tanulnunk együtt élni a bűnnel. Kijelentése után még sokáig a hivatalában maradt. Egy ilyen felülről érkező ajánlat maga a blaszfémia.”
Bodor Ádám: A börtön szaga, Magvető, 2001.
Ezek a mondatok az egyik legnagyobb kortárs író riportregényében találhatók. A beszélgetés valamikor a kilencvenes évek végén történt. Nem pedig most, a Buda-Cash brókerbotrány idején. Még egy érdekesség: (lévén szó könyvtári könyvről), csak ez a pár sor volt aláhúzva, amit egy nem túl bibliofil olvasó jelölt be, tanúságát téve látnoki képességének.
Aki ír, annak ezt a könyvet úgy kell olvasnia, mint hívőnek a Bibliát. Annak is, aki nem ír. Meg aki hisz, és aki nem. A trabantmagyar, a dácsiamagyar, a skodamagyar, a ladamagyar, a jugómagyar. Meg a magyar, és a nem magyar.
Ebben a könyvben szó van a magyar-magyar sovinizmusról (is), hogy őt (is) másodrendű polgárnak tartották a trianoni szülőföldjén (is), és amikor áttelepült a hazájába, itt is annak érezte/érzi magát. Is. Kádár (is) így beszélt. Minden mondata után lökte, hogy „is”, és megemelte a vállát. Is.
C.
