Ismerkedésünk után egy héttel eljött a pillanat, amikor ígéretemnek megfelelően, ebédmeghívás keretében megkértem Amanda kezét a szüleitől.
A városrész, ahol laktak, közvetlenül a vasúti pálya mellett volt. Aki nem ilyen helyen lakik, el sem tudja képzelni, milyen nagy zajjal képes egy roppant vastömeg áthaladni a vashídon. Amikor jön a vonat, a közelben lakók félbeszakítják a megkezdett mondatot, olyan arcot vágnak, mint akit gyomorszájon vágnak. Megvárják, míg eltávolodik a vonat, és akkor visszakérődzik a megkezdett mondatot, és megkeresik a gondolatilag hozzá illő folytatást. Vasúti pálya mellett lakni megkönnyíti az elhatározást az öngyilkossághoz.
Amandáék háza ugyanolyan ízléstelen építmény volt, mint a városrész többi háza. Dehogyis a kerti törpék miatt! A kerti törpékkel semmi baj. Kertekben ólálkodó kis szakállas szatírok. Azt várnád, mikor tárja szét piros kabátkáját ott elöl. Kis ember nagy bottal. Hehe! Faja, mi?
A ház kicsi kerttel, terasszal, semmire sem használható tornyocskával és más építészeti sallangokkal az egyformaság biztonságát szolgálta. Amanda elém jött, beengedett és mögöttem bezárta a kaput. Ez egy kicsit feszélyezett, nem jobban, mint amikor az a bizonyos élemedett asszony rám zárta a lakásajtót, és a kulcsot a negyedik emeletről az utcára dobta. A folyosóra a céltudatos és magabiztos férfi ősi magatartásával léptem be. Igyekeztem legvonzóbb énemet felhozni a lelkem sötétjéből. Ez már hozzátartozik a párválasztás fondorlataihoz, gondoltam.
Amikor bementünk a nappaliba, és Amanda bemutatott az édesanyjának, olyan kedvesen mosolyogtam, mint a sarki zöldséges, aki épp most sózza rád a rohadt almát. Még a kézcsókra is erős késztetést éreztem. Amanda anyja magas, csupacsont asszony volt, egy jó fejjel magasabb a férjénél. Rögtön látszott rajtuk, hogy itt az asszony a családfő. Ebből azt is kitaláltam, hogy az asszonyt kell megnyernem. Mosolyom még akkor sem fagyott le az arcomról, amikor Amanda anyukája valami sületlenséget mondott, amit kizárólagosan a sajátjának tekintett, és e gondolat jogtulajdonosához illő önérzettel igazgatta föltornyozott frizuráját, Miközben úgy vihogott, mint akik szentül hiszik, hogy a féktelen jókedv sikeresen kárpótolja a határtalan butaságot. Látszott, hogy erős terror alatt tartja a lányát és a férjét. Ez később sok bosszúságot okozott nekem. Mégis valami tiszteletet-félét éreztem iránta. Talán, mert személyemben nem a jó partit kereste, hisz láthatta: olyan csóró vagyok, hogy a seggem is ki van a gatyából.
Amanda anyja, a két kezén egyensúlyozva egy hatalmas tálat hozott a konyhából, megpúpozva csirkepaprikással. Szedtem keveset, mire a két nő egyszerre:
–Ne most fogyókúrázz, szedjél még! Vagy, nem izlik?! De hát nem is kóstoltad meg! – Rózsi néni viharosan belevágta a szedőkanalat a tálba, és hatalmas porcióval megtetézte a tányéromat. – Evés közben jön meg az étvágy – harsogta, miközben magának is vett egy jókora adagot. Az ebédet illemtudóan költöttük el. Semmi csámcsogás, egyéb élettani zaj. A rádióból a Déli Krónika szólt, aztán: tá–tátá-tátá–tátá-táááá, Ki nyer ma? Játék és muzsika, tíz percben, tá–tátá-tááá. Ki a szerzője a közismert Szamárindulónak? Igen, Ismeretlen szerző! A nyereménye…
Ebéd közben mindenki hallgatott, amit helyeseltem. Meg akartam alaposabban nézni a választottamat. Zsugásként guberáltam. Siklott a tekintetem lentről felfelé: formás és eléggé kisportolt lábszár, nőiesen széles csípő, karcsú derék… no jó, a mellek lehetnének nagyobbak is, de ellentételezésként ott a szép, okos arc, benne azok az őzbarna, fénylő szemek, melyek még a diszkó alvilágából is kiviláglottak. A leves és a hús közben beleszerettem Amandába. Tekintetünk pillanatra összeölelkezett, aztán én az anyját néztem, ahogy egy kenyérdarabkával tisztára törölte a tányérját, megette, és ez sok mindent elárult róla. Amanda észrevette a tekintetet, édes kis grimaszt vágott. Megvonta a vállát, s láttam rajta, hogy azt gondolja, hogy én azt gondolom. Pedig én csak azt gondoltam, hogy ennyit mára.
C.
