Tisztelt bíró úr!
Tisztelettel közlöm Önnel, hogy alázattal vettem hírét szíves levelüknek, mellyel megtiszteltek, s melyben megfogalmazták szakszerű véleményüket, arról a bizonyos ügyről (B.4742/2012/16-I). A közvetítőm által telefonon hallgatva, annak tartalmát tisztelettel, tiszta tudattal tudomásul vettem. Tisztelettel jelenteném, hogy az idézés időpontját a felém tisztán szóban közvetítő megbízottam jelzésére – tisztes korom dacára – megjelenek majd a Tisztelt Bíróságon a Tisztelt bíró úr előtt. A kolléganőjének ama szigorúan fegyelmező hangnemű mondatára, melyben telefonon arról szíveskedett érdeklődni, hogy hova küldjék az idézést; hol rendelkezem bejelentett lakással, szerényen mondtam, hogy: nem rendelkezem bejelentett, mi több (mi kevesebb), be nem jelentett lakással sem. S hogy még pontosítsam válaszomat, azt is hozzátettem, miszerint semmiféle ingatlannal nem rendelkezem, állásom sincs, tehát jövedelmem sem, amivel albérlethez juthatnék, s ahova bejelentkezhetnék. Ekkor a kolléganője kínosan ésszerű és kellően alapos fenyegetésére (“elfogató parancs”, “körözés kiadása”… vagy körözöttes?...már nem emlékszem a szakmai terminus technicusra…), én, az udvariasság egészen hiteles másolatával, higgadtan folytattam párbeszédünket, ama, talán bírósági körökben kevéssé ismert ténnyel, hogy Magyarországon számosan vannak, akiknek nincs lakásuk sem házuk, és akik – kivívva bizonyos emberek ellenszenvét – sehova sem tudnak bejelentkezni. És arról is biztosítottam a kolléganőjét, hogy engem végtelen örömmel tölt el, hogy ezek szerint őneki van lakása, vagy háza, vagy mindkettő, vagy mindkettőből több; de ez nem változtat a magam lakhatási nehézségein, legfeljebb oly módon, hogyha megengedi nekem, hogy az ő (valamelyik) ingatlanjának címére jelentkezhessek be (alkalmasint az Önére, ha megengedi, bíró úr).
Minhogy, reálisan tekintve, a fenti megoldásnak csekély esélyt vélelmezek, ezért villámpostai levélben közöltem a Tisztelt bírósággal, hogy A.-né B. B.-nek (nem a bridzsidbardó) közjegyző jelenlétében írásbeli felhatalmazást adtam, hogy átvehesse a nekem szóló hivatalos levelet (a lakcímet is feltüntettem). Eképpen biztosítva lesz, hogy becses levelük eljut hozzám.
Amennyiben ismét telefonon szíveskednének keresni szerény személyemet, abban az esetben a Második Ipari Forradalom találmánya, a Szent Inkvizíciós Mobilszolgáltatás egyik vívmánya, a mobil üzenetrögzítő fogadja hívásukat, mely által a velem született udvariasságom hiteles másolata beszél majd Önökkel.
Többen javasolják, hogy fogadjak sztárügyvédet a védelmemre, mert – így mondják akik ezzel érvelnek –: jó ügyvédei segedelmével még a nyilvánvalóan gyilkos ódzsé szimszont is felmentette a bíróság, akkor én, nem lévén gyilkos, nagy eséllyel rendelkezem igazam védelmére. Erre én röhögőgörcsöt kaptam, hogy: sztárügyvédet?! Kit? Tán a ruttnergyörgyöt, aki ellen nagy értékű lopás miatt eljárás folyik? Vagy a magyargyörgyöt, aki a főpolgármesteri ambíciói érdekében befészkelte magát a közélet legundorítóbb férgének farzsebébe (vagy még annál is… anális beljebb) Ezeket?! No nem. Akkor inkább a Viszkisre bíznám a vádelmemet. Ő ezeknél megbízhatóbban védene. Ő pl. nem ölt. Mégis ült. Mert meglopta a legnagyobb tolvajokat. Ódzsé szimszon ölt! Mégsem ült. Hát így van ez, ha az igazság, mint romlott árú, akciósan kerül végkiárúsításra. És azt is mondtam a tanácsadóimnak, hogy (idézet N.F.L. Farkasfog című regényéből: “ Védőre a bűnösöknek van szüksége. Az ártatlanokat, ha van igazság, megvédi ártatlanságuk puszta ténye”. (12. old.) Ráadásul… nem sztárügyvédre?!... de arra sincs pénzem, hogy innen elutazzak Boldogra, ami ide csupán tíz kilometer.
Az “ártatlan” ódzsé szimszon rafinált módon ölt. Nem úgy, ahogy késői követője, a pisztolyos pistorius. Az emberi találékonyság nem ismer határokat, ha a másik ember megöléséről van szó. Ha krisztusi kor kifejlesztette a keresztrefeszítés szakrális módszerét –, a középkor “jogalkalmazói” feltalálták a karóba húzás kissé talán tapintatlan intézményét, ami mára Amerikában az injekciós kivégzés percizen rafinált módszeréig fejlődött, s emelkedett az emberi tudás zenitjére,… akkor ehhez képest a mobil üzenetrögzítő találmánya csupán a kőbaltával egyenlő.
Tisztelt bíró úr, Ön bizonyára egy fiatal ember, és adjon Isten Önnek még sok évet. Bizonyára azért adták Önnek e nemlétező ügyet, hogy kiképezzék komoly ügyekre. Plüssnyúllal képezik ki a vérebet is.
Fiatal koromban még nem láttam át a világ kusza útvesztőit. És hittem az igazságban. És hittem a munkában: hogy annyit ér a munkád amennyi energiát beleteszel. Harminc éves koromban, ha erdőben jártam és jó kedvem volt, kamaszkori kosárlabdázó tapasztalatom emlékeként felugrottam, és letéptem egy szép levelet. És az ajkam közt vittem tovább, ahogy a szerelmesek viszik a virágot szájukban a kedvesüknek. Negyven éves koromban még mindig felugrottam egy-egy szép erdei levélért – de már nem értem el. Ötven felett pedig nekirugaszkodtam… de már nem ugrottam fel. Hatvan felé pedig már megvárom, hogy az őszi szél lesodorja a fáról azt a szép, elsárgult levelet.
Köszönve felém irányuló szíves érdeklődését, maradok őszinte tisztelettel:
Calvero
