Bár már nem dolgozom a múzeumban, tegnapelőtt csoportot vezettem. Előtte – ahogy korábban is - engedélyt kértem a folyton változó vezetőségtől, megkaptam; a pólómon még ott a logójuk, ezt viseltem azon a napon. Erre másnap (öt hónap után) telefonálnak, hogy adjam vissza a (kb. háromszáz forint értékű) pólót. Amit emlékbe akartam megtartani. (Csak halkan, zárójelben súgom: több millió eszmei (és anyagi) értékű adománnyal gaztagítottam a múzeumot, ami igaz, még nincs ott, de már nálam sincs, és gesztusom szándékát ez nem befolyásolja… de fenti mondatomat akár vissza is vonom, mert aki felhánytorgatja az adományt, az szintén a kicsinyisség undok tulajdonságát veszi magára… tehát csakis a tényszerűség végett súgtam ezt). Mindez is kifejezi azt a trabantmagyar kinyinyességet… amiről alábbi jegyzetem szól.
De nem ebből keletkezett a dühöm. A csoporttal előzőleg nem ismertük egymást, csak könyveimből és más írásomból tudtak létezésésemről. Telefonon kerestek meg, hogy vezessem őket, és beszéljek a Vadászati Múzeumban látható dolgokról. Nagyon rokonszenves csapat volt, négy generáció: apa ((velem egyidős (vele megy idős apja is)), fiai, mindkettő vadász, és az unoka, hasonló korú, mint az unokáim.
A végén megbeszéltük egyikükkel, kinek furgonja van, hogy elhozza a Miskolcon maradt trófeáimat, egyéb tárgyakat… már ami megmaradt, mert a legértékesebb dolgokat már lenyúlták. Ezért mondom, hogy csak rossz színdarabokban létezik önzetlen barátság, mert az életem az utóbbi években rendszerint azt bizonyítja, hogy a homo sapiens eregendően gonosz és haszonleső. Szóval, elhozatok mindent, hogy utána már soha többé ne kelljem látnom azt a tájat, a várost, a színházat ((kívülről sem) de ugyanezt érzem a “platinás” Vígszínházzal szemben is (még nézőként sem teszem be a lábam eme helyekre, a büdös életben)).
Azután már sohasem megyek Miskolcra, mert meggyűlöltem Miskolcot. A két korrupt, hazug pszichológust (( házastársak, egyikük a MÁV rendelőben, másikuk Tiszaújvárosban rombolja az emberi pszichét, romlott személyükkel.))… Egy embert kivéve (Sz. S.), senkivel sem akarok találkozni, megvetem őket, mert embertelenül bántak velem, hazudoztak, becsaptak, a legnagyobb bajban fordítottak nekem hátat. De mi is az ember? Ama két ősember-faj közül az undorítóbbik, a homo sapiens, aki haszonvágyból agyonverte a neandervölgyi fajt. A győztesből lettünk mi, mai emberek, ez a, hazug, tolvaj faj. Ennek vértől bűzlő terhét visszük a mai napig; ezért van gáz Gázában és Ukrajnában. Soha többé nem akarom látni a sétálóutcán siklóként sikló miskolci villamost, rajta a megvesztegethető ellenőröket; sem a komlósi volt házacskámat. Nem akarom látni a Szent Anna templomot, melynek haranga olyan hamisan szól, mint a kovácsüllő, s mely előtt szánkáztunk a kislányommal; sem a játszóteret, a csúzdát, a hintát. Soha többé nem akarom látni ottani vol kollégáimat; sem az azóta megöregedni készülő (nem szülő, terméketlen) szeretőimet. Nem akarom!!Utálom őket!
Nem akarok sehova visszamenni, ahol már voltam (itt is utálok lenni, ahol vagyok), de ilyen undort egyik múltbéli város iránt sem érzek, mint ami Miskolc ellen izzít.
El akarom szigetelni magam a Celebeszen néha celebeskedő egykori vadászbarátomtól és kollégámtól, aki fazekastól evett meg egy gulyást, amit a vadászatunk után főztem.
“Nem akorom látni, mert fáj látnom”. (Adamis – Popfezstivál).
De nem akarom látni a montengrói hegyeket sem, ahol legszebb éveim nyarait töltöttem. Nem akarom látni a bükkfát, mely alatt kőből készítettem asztalt, és ahol még boldogok voltunk a családommal (és odakozmált éhenkórász vendégeinkkel, aki kihasználták a vendégszeretünket).
Neem aaakarom!!
C.
