Elalváskor, ha nem veszek be a jótékony babarózsaszínű tablettából, néha órák hosszán át forgolódom, és nem tudom leállítani a kényszeres és intenzív gondolataimat. Alkalmi élettársamnak majdnem annyi problémája van a valóságban, mint nekem, de amint leteszi a fejét, már alszik is. Könnyen tud nem gondolkodni.
Az álom. Akkor támad, amikor végre sikerül elaludnom, és 2-3 órányi mély alvás után ismét támad az ébrenlét. Már érzékelem a külvilágot, már fáj is, de még ott lebegek a két világ között, álomhatáron…
Ma például a kisebbik lányommal álmodtam. Azt tette álmomban, amit a valóságban soha: odabújt hozzám és megpuszilt. Akit születésétől kezdve az apja ellen nevelnek (pedig velük van és szereti őket), az csak álomban teszi ezt. Napközben sokszor eszembe jutnak a lányaim, de a kisebbikről ritkán gondolkodom hosszan, gyorsan elhessegetem, mert nagyon fáj az a gondolat. Ezért látogat meg álmomban.
Ugyanez a vadászattal. Nem szívesen gondolok hajdani zajos vadászsikereimre. Nem nézem az erről szóló tévéműsorokat sem. Ha mégis ottfelejtkezem egy-egy percre a vadászcsatornán, és vért látok, émely és undor fog el… De hajnalban, miközben az álmok démonainak kiszolgáltatva lebegek valóság valótlanság közt, mint Mohamed koporsója… akkor egyszer csak bent találom magam az álom nyúlós állagú lagúnájában; valamely esőerdő vadonában, amint éppen egy valóságban sosem létezett vadfajt cserkelek be bunkóval, vagy anélkül, csupán rá vetve magam, elharapva a torkát. Pedig újabb kori undorom távol kellene tartson ettől, hiszen manapság a vér látványától is émelygés fog el, miként fent mondottam. Micsoda metamorfózis megy végbe az emberben, ha elveszít mindent, ami fontos volt egykoron!...
Az emberek többsége nem mer szabad utat engedni a szenvedélyének. Nem mer szabad lenni, mert eredendően fél a szabadságtól. Nézd meg a rókát: ha csapdába esik, a vas fogja, mégis, inkább lerágja a lábát, de szabad akar lenni. De az ember lelki öncsonkítása az önmegtagadást választja, melytől olyan büdös lesz az ember élete, mint a záptojás. A terméketlen emberélet ismérve a pállottság szaga. De mindenki megbűnhődik a lemondásáért, gyávaságáért. Minden szándékunk, amit megfojtunk, tovább zápul agyunkban, és megmérgez bennünket. A kísértéstől tehát csak egy módon szabadulhatunk, úgy, hogy engedünk neki. Ha ellenállsz, lelked belebetegszik a vágyba, hogy epedsz valamiért, amit eszed megtiltott neked. És csak tovább vágyakozik azért, amit a szörnyeteg törvények tettek szörnyeteggé.
Ha ilyen álom – a szabadság álma – lep meg, egyszerre kipattanok az ágyból, ujjaimat a szempillámra teszem, mintha be akarnám börtönözni agyamba a különös álmot és félnék, hogy elillan belőle. Aztán bekapcsolom az írógépet. És mondatokba zárom a csapdába esett álmot.C
C.
