Bár kiégett vén fütyinek érzem magam, az élet néha azt bizonygatja ezerrel, hogy még dolgom van a földön (földin). Pl. azzal bizonygatja, hogy hétfőn lesz egy éve elszakadt az a kötél... De az ügynökség is azt mondogatja, hogy a korosztályom színészállományához képest milyen férfias arcélem van, és milyen jó a fizikai állapotom (még áll a potom). Csak - teszik hozzá - a jóléttől (vagy a jó létől) kicsit megpocakosodtam.
No. Ezt döntésk el mások. De sokszor azt érzem, hogy valami rég megírt (megsírt) forgatókönyvet játszom el az életemben. És váteszi módon jósolom meg életem fordulópontjait. Erre bizonyság, hogy tavaly júniusban írtam az alábbi sorokat, egy eddig még meg nem jelent regényemben. Amikor még nem tudtam, hogy fél évvel később magam is belekeveredek egy múzeumi szituba.
xxx
A temetés után Jóska azzal akarta meghálálni a hiábavaló segítségemet, hogy egy kapcsolata révén elintézte, hogy muflont lőhessek Dobanovacon, ami Tito vadászterülete volt, a diktátor halála után pedig üzletszerű bérvadászatok terepévé lett. Hiába mondtam Jóskának azt az idézetet, amit Boka mond szomorúan Nemecsek halála után. Vagyis nem kell semmiféle ellenszolgáltatás, főleg, hogy fáradozásom hiábavaló volt. Jóska azzal győzött meg, hogy az ő fájdalmán enyhítek, ha elfogadom a felajánlását. Így történt, hogy harmadnap már lőttem is egy kilencven centi csigahosszú muflont az említett területen. A vadgazdaság vezetője, Dmitar, elsőre nagyon zárkózott volt, felsorolta minden rangfokozatát: dr. mr. habil. píejcsdí, prof. Akkor lepődött meg, amikor megmondtam, hogy nem vagyok trófeagyűjtő, tehát a muflontrófeát nem szándékozom magammal vinni. A vacsorát követő beszélgetés közben eszembe jutott egy ötlet. Azt tudakoltam Dmitartól, van-e Belgrádban vadászmúzeum. Ő kis töprengés után azt mondta, hogy tudtával volt egy ilyesféle létesítmény a kalemegdáni várban. Zárójelben mondom, hogy azt a várat védte meg a mi Hunyadi Jánosunk. Jusson eszébe mindeniknek, aki déli harangszót hall! De hát azt a múzeumot már régen szétrágták a molyok, mondta a vadász, és a magyar gasztronómiára akarta terelni a szót. De én nem tágítottam. Mi lenne, ha mi létesítenénk az első Szerb Nemzeti Vadászati Múzeumot. Tudtam, hova célzok, s azt is, hogy találni fogok. Mert a szerbeknél erre nagy találati felület kínálkozik. A szerbeket meglehetősen nagy nemzeti öntudat feszíti. Dmitar darabig kérődzött az ötletemen, egyre fényesebb lett a tekintette, és nem csak a slivovicától. És már vette is fel a telefont, hívta a befolyásos barátját, aki közeli ismeretségben volt a regnáló szerb kormánnyal. Elmondta a „saját ötletét”, hogy meg szeretné alapítani a Szerb Nemzeti Vadászati Múzeumot, és az illető segítségét kérné, hogy erre megfelelő épületet biztosítsanak. Egy órán belül már a szerb kormány is áldását adta a kezdeményezésre, és nem csak eszmei támogatását adta, hanem egy használaton kívüli épületet, a főváros legjobb helyén, a Knez Mihajlova utcán, a Terazije és a Moszkva szálloda között, amely épületet kilencvenkilencben magyar segédlettem lebombázta a nátó. Később aztán helyreállították a romokat, de nem találtak megfelelő bérlőt, mert a labilis politikai helyzet miatt a külföldi bankok óvakodtam Belgrádban fiókintézetet nyitni. Az önbecsülésemnek jóleső érzés volt, hogy Széchenyi Ferenc kései utódaként múzeumalapító lehettem, még ha az egy idegen város idegen lakosainak épülésére is leend. És ezt nem a noblesse oblige nemességi kötelezettségeként tettem. A főutcán béreltem lakást, onnan jártam el trófeagyűjtő kőrutaimra. Elmentem a Sumadijába, amit magyarul Erdővidéknek lehetne nevezni, és az ottani nemzeti érzelmű szerb vadászoktól is kaptam trófeákat a Múzeum számára. De a legnagyobb adományt a királyi család leszármazottjától, Arsenije Karagyorgyevicstől kaptuk, aki személyesen látott vendégül dedinjei lakosztályán, és több mint ötven trófeát adott át, melyek a világ minden tájáról származtak. Volt közte ázsiai argali, az afrikai ötök, és egy hatalmas kitömött jegesmedve. De magam is gyarapítottam a gyűjteményt, amikor meghívást kaptam zergevadászatra a koszovói Prokletijére és a Drina-kanyonba, ahol csónakból lőttem zergebakot a múzeum részére.
(Még egyszer hangsúlyozom: egy betűt sem változtattam a tavaly júniusban írt szövegen. És itt írom a naplómat Hatvanban, mint múzeum alapító, volt múzeumi dolgozó).
Calvero
