Időnként tör rám, és nem ok nélkül. Ha valamely régi barátom okoz csalódást, vagy bárki, aki nem kellő tapintattal viselkedik… nem csak velem, hanem ha bunkó politikust látok narcisztikus pózban, mint pl. a rögeszmésen gyűlölt Varangyos Furcsán Fegyenc, aki pár hónappal ezelőtt vagyonszerzési vitára akarta kihívni Orbánt. (!) És nem égett le a pofája!... Én bizony legszívesebben bezint locsoltam volna az imádkozó sáskára hasonlító képére, és meggyújtottam volna. Nekem megért volna pár év letöltendőt (ami neki járna, a mocskos privatizációs bűnözőnek).
Szóval ma is olyan keserű hangulatban vagyok, mint egy éve, amikor életem legnevetségesebb szituációjába kerültem azzal, hogy felakasztottam magam a komlósi házamban… egy olyan kötélre, amin előtte sok disznót nyúztam meg… csak hát az un. anyagelfáradás miatt leszakadt alattam a kötél. Platonovian nevetséges szituáció volt.
Igen. Nem szép érezés a gyűlölet, de természetes és szükségszerű. Ami gyűlöletes, azt gyűlölni kell. Mert az ugyanolyan atavisztikus (ősi) érzés, mint a szeretet. Persze, jó ha az arányok megfelelőek: végy 1 gramm gyűlöletet, tégy hozzá 1oo gramm szeretett – kész az életrecept. Gyűlölni kell a milliomos bankár spekulánst, aki bedönti egy ország valutáját, s keres rajta milliárdokat… de szeretni kell a Viszkist, aki életét kockáztatja; szellemesen és okosan rabol… aztán meglakol érte, leül kb. 16 évet… miközbe a banki spekulást félnek még meggyanúsítani is. Tehát: gyűlölni kell az ügyetlen ügyészi gyávaságot, vádolni az ügyvédeket, akik nyilvánvalóan bűnös lelkeket védenek. De szeretni azt a nyomorultat (nevezzük mai Tiborcnak), aki “ha leüt egy galambfiat, máris kikötik” (Bánk bán), miközben gyurcsányok millókat rabolnak bűntetlenül.
C.
