Teganapelőtt megismertem az idősebbik fiamat. Kérdeztem, mikor tudta meg, hogy az ő születéséhez minimum egy azaz 1 hímtagú férfiféleség is kellett, nem csak az anyja. Azt mondta, tíz éves korában kérdezte meg, hogy ki az apja, és akkor csak annyit mondtak neki, hogy apja a Calvero. És utána sem mondtak neki erről semmit.
Másból nem, egy eseményből tudható, hogy János az én vérem: 18 éves korában elszökött otthonról, önálló, szülőjétől független életbe kezdett. Magyar-angol szakos tanárrá lett ((az általa nem ismert nyagyapja (a gyengébbek kedvéért: apám)) is magyarszakos tanár… lett volna, ha a komcsik engedik továbbtanulni. De nem egedték. Autodidakta módon vált magyar szakossá (nem középiskolás fokon… “tani-tani”, tisztelt mindenkori Horger urak)). János, nagykorúsága kezdete óta szabad és független. (Én vérem!) Amikor János fiam 32 évesen megnősült, akkor érzett valami belső kényszert, hogy megtudja, ki az apja. És tegnapelőtt eljöttek. A felesége is nagyon kedvemrevaló kis asszonyka.
No. Hát ennyit röviden a találkotásunkról. De ide másolom azt a szituációt, ahogy én megtudtam, hogy fiam született. És azt is, hogy miként tudta meg tőlem a menyasszonyom, esküvőnk előtt két héttel. A helyzet absztrachált, tehát nem a valóság szerint írtam meg, mert abár a szituáció ugyanígy történt, csak aki megtudta, apám volt, a “zenész” pedig egy tanár, akivel apám megismerkedett a csantavéri iskolában.
Idézet A MAGVETŐ című regényemből (ami még mindig nem jelent meg, és már fenetudja hányadik átírás után, a sokadik címet viseli).
A színház zenekarába új rézfúvós szerződött. Állítólag jó zenész volt, de szerintem ezt a hírnevet azért kapta, mert annyit ivott, hogy barátainak valami magyarázatot kellett találni rá… A bemutatkozáskor hangosan és érthetően mondtam a nevem, mire a zenész: “Calvero…! Hát maga az a Calvero…? Hát mit szól?! Megvan a gyerek! És ráadásul fiú… biztos örül!”
Darabig néztem rá, talán a bővebb információ reményében. “Gratulálok!”, mondtam, kicsit közönyösebben a kelleténél. A zenész pillanatra eltátotta a száját, a mosolyt az arcán felejtette. “Mihez?”, kérdezte. “Mit mihez?”, kérdeztem. “Mihez gratulál?”, kérdezte ugyanúgy. “A gyerekéhez. Most mondta, hogy fia született.” Eltartott darabig, mire megértette: mint mikor sötét kútba kavicsot dobnak. Aztán: hogy ő az Északi Operából került ide, és személyesen ismeri Estikét, akinek nemrég fia született. “És Estike állítja, hogy a gyerek apja a Calvero nevű színész. Vagyis maga.”
Aznap ste megfogtam Amanda meleg, száraz kezét, megpusziltam az ajkát. Láttam a sötétben is fénylő bársonyos tekintetét, és amikor Amanda kis hallgatás után biztatott, hogy mondjak még valamit, hozzá hajoltam s puha lehelettel, puszi kíséretében, ördögi cinizmussal súgtam:
“Apának érzem ó Amanda magam!”
Amanda nem tudta, nevetni kell-e. Nem nagyon lepődött meg… Túlzás lenne állítani, hogy várta… Mindent várt, ami nem hétköznapi. Mindent, ami extrém. Ezt a magyarázatot ő adta később.
Amanda annyira szeretett, hogy szemétre vetette anyjának savanyodott szokásait és világát.
C.
