Azt mondja egy engem felületesen ismerő ismerős, irigységgel a szemében: „Te aztán nem két lábon állsz, hanem ötön. Nimród szerkesztőség!, színház!, film!, könyvírás!… múzeum!... (Ekkor heves köhögő rohamom lett, és majdnem kiköptem a kávét.) Mire azt mondtam: „Nem, Lajos, én egy pannon lábatlan gyík vagyok. Ez egy létező endemikus hüllőfaj… kifűlő faj. És még hozzátettem, mint a politikai szóvivő:
Általában egy színész élete/pályája úgy kezdődik (főleg a tengerentúlon), és folytatódik s teljesül be, hogy: mosogatófiú-pincér-statiszta-epzódista-főszerep-filmsztár… esetleg Oscar… lábának lenyomata a filmváros sátáni sétányán…
Erre itt van az én példám, ennek paradox irányáról. Mintha életem filmjét visszafelé forgatták volna, hátulról előre. Kezdtem a pályát, mint rockopera főszereplője (1981), amiről egy ország beszélt (volt egy ország, neve is volt: Jugoszlávia). Ugyanabban az évben a legjobb alakítás díja a Kakukkfészekben. Aztán filmszerepek itthon és otthon. Aztán szinte minden magyar városban színházi főszerepek; Shakespeare, Csehov, Ibsen… (Nyíregyháza város Nívódíja; Miskolcon háromszor az Év Színésze). Aztán a Vígszínházban már csak epizódok… Majd Kanadában favágó, majd múzeumi teremőr, most pedig vár rám a fácánfarmi dolgozó önként vállalt szerepe.
((De hol van még a mosogatófiú (fiú?) szerepköre?...))
Ámbár, ha másik oldalról nézzük, ki az a színész, aki mindeközben végigvadássza három kontinens vadonjait, és ír erről nyolc könyvet. Mutassatok be neki.
C.
